Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Pszt! Államtitok!

2018. december 23. - A. R.

„Erről nem beszélhetek, ez államtitok!” – szokott elhangozni társalgás közben viccesen. Valószínűleg kevésbé találja humorosnak a témát Kao Jün újságírónő, akit a közelmúltban államtitok kiszivárogtatásáért börtönöztek be Kínában. De miből is lesz államtitok? Ki(k) elől titkol el az állam bizonyos információkat, és, főleg, miért, ki(k)nek az érdekében? Ennek jártunk utána. 

Melyik a fontosabb:a magánszféra vagy az állambiztonság?

Az államtitkok története mintegy 2500 évvel ezelőttre nyúlik vissza: a kínai hadvezér, Szun Cu A háború művészete című könyvében felhívja a figyelmet az ellenség megtévesztésének, a stratégia gyakori változtatásának és így az aktuális szándékok eltitkolásának fontosságára. A hírszerzési tevékenység sokáig katonai célokra korlátozódott; a tágabb tevékenységi körű, politikai és bűnügyi hírszerző ügynökségek (KGB, CIA, FBI) a 20. században alakultak ki. Magyarországon a rossz emlékű III/III-as Ügyosztály híresült el az államtitkok letéteményeseként, ennek köszönhető, hogy az állambiztonság,  titkosítás a mai napig negatív társításokat von maga után. Holott, mint látni fogjuk, a teljes transzparencia sem kívánatos. 

A szótári definíció szerint „államtitoknak minősül minden olyan adat, amely illetéktelen személy tudomására jutva az állam biztonságát vagy más fontos politikai, gazdasági vagy honvédelmi érdekét veszélyezteti.” Ez egy igen tág meghatározás, például mert a felsorolt érdekek gyakran ütköznek a társadalmon belül. Megkérdezett szakértőnk, Soós Eszter Petronella politológus szerint ma szinte minden országban napirenden levő vitatéma, hogy hol húzódik a határ az információszabadság, a magánszféra, a közérdek, illetve nemzeti érdek között.  

A legkevésbé vitatott esetek azok, amikor bűnüldözés, illetve terrorelhárítás okán kerülnek titkosításra egyes információk. Aligha kérdőjelezné meg valaki, hogy a társadalomnak érdeke, hogy a bűnöző megfigyelésének ténye, vagy a bűnszervezetbe beépülő ügynök kiléte és ténykedése titok maradjon. Más természetesen az államszocializmus „besúgóinak” közmegítélése, de árnyalja a kérdést, hogy számos ügynök aktív maradt ’90 után is, és kilétük nyilvánosságra hozatala lefejezte volna a magyar hírszerzés egy részét. Hasonlóan ambivalens az egészségi állapot titkosságának megítélése: általában egyetértés jellemző, hogy az egészségi állapot magánügy, ugyanakkor ha az állam vezetőiről van szó, ez már nem egyértelmű; és ez jó példa az említett feszültségre, ami a magánszféra, az információszabadság és a közérdek között húzódik – mondja Soós.

François Mitterand, aki 1981 és 1995 között állt Franciaország élén, elnöksége jó része alatt kettős életet élt: nemcsak prosztatarákját, hanem házasságával párhuzamos kapcsolatát és az abból születő gyermekét is titkolta a nyilvánosság elől. Személyes orvosa meghamisította a (Mitterrand által ígért) egészségügyi jelentéseket, a francia titkosszolgálatok pedig éveken keresztül újságírókat hallgattak le annak feltérképezésére, hogy kiszivárgott-e valami. Az esetről elmondható egyrészt, hogy bizonyos jogköröket és technikai lehetőségeket magáncélra használt az elnök, másrészt viszont közérdekként is felfogható a betegsége eltitkolása, például a nemzetközi tárgyalópartnerek elől, akik esetleg kideríthetnék, hogy mikor van az elnök rosszabb állapotban vagy szenved fájdalmaktól, és ezzel visszaélhetnének. Ráadásul ha egy állami vezető betegségének ténye nyilvánosságra kerül, akkor az a hivatalt viselő személy és a tisztség azonnali politikai meggyengüléséhez vezet, hiszen mindenképpen megindul a vita arról, alkalmas-e egyáltalán a feladata ellátására.

Az ilyen dilemmák esetén a politikusok csak a rossz és a kevésbé rossz döntés közül választhatnak; a vita elkerülhetetlen – vélekedik a politológus. – És, éppen a titkosság miatt, a visszaéléseket nehéz felderíteni. Egyébként Mitterrand szerencséje – a pletykák szerint – az volt, hogy hivatali idejének utolsó két évében elnöki álmokat dédelgető miniszterelnöke nagyon is elégedett volt az államfő korlátozott munkaképességével és jelenlétének hiányával.

Besúgók és provokátorok: a magyar múlt titkai 

Az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának késlekedése igen kínos; ezek tartalma nem tartozik a legitim államtitkok közé –  vallja Szél Bernadett országggyűlési képviselő, az LMP társelnöke. Pártja már kilenc alkalommal nyújtott be törvényjavaslatot az állambiztonsági múlt teljes feltárásáról, de eddig – valószínűleg mert nem csekély áldozattal járna – minden alkalommal leszavazta a Parlament. – A diktatúra titkai nem lehetnek a demokrácia titkai – szögezi le Szél.  

Hazánkban 1946 után az állambiztonság, nemzetbiztonság fogalma kártékonyan összemosódott a rendszer stabilitásával, azaz a cél már a rendszert fenyegető törekvések gondos megaladályozása, ennek sikertelensége esetén eltitkolása és megtorlása volt. Az ÁVH megszűnése után az állambiztonsági szolgálatot a Belügyminisztériumon belül helyezték el. 1962-ben jött létre a hírhedt III/III. Csoportfőnökség, amely az ún. „belső elhárítással”, azaz a rendszerellenes megmozdulások lefülelésével foglalkozott. A cél a „konszolidáció” jegyében már nem az ellenzékiek kivégzése/elhurcolása volt, „csak” tevékenységük megakadályozása, pl. egzisztenciális ellehetetlenítés vagy annak kilátásba helyezése útján.

A rendszerváltás óta a köztudatba került például Konrád György és Szelényi Iván szociológusok, Ilia Mihály irodalmár, a Tiszatáj főszerkesztője vagy éppen a Beatrice rock- és a CPG punkzenekar összetűzése az elhárító államgépezettel. Nemrégiben a homoszexuálisok III/III-as megfigyelésével, üldözésével is foglalkozott Talács Mária Meleg férfiak, hideg diktatúrák c. filmje. Még mindig alig ismert azonban egy 1973-as történet, mely során a hatalom elfojtotta az államszocialista időszak egyetlen nőjogi megmozdulását. 

Körösi Zsuzsanna egyetemi hallgató és férje, Pór György a Belügyminisztérium  III/III-4 b alosztály „Szigorúan titkos!” pecséttel ellátott dokumentumának tanúsága szerint már nem először ráncigálták meg a hatalom bajszát, amikor felléptek a tervezett „népesedéspolitikai intézkedések”, azaz a nők önrendelkezési jogainak megnyírbálása ellen. Korábban – miközben a központi propaganda azt sulykolta, hogy a nemek egyenlősége már megvalósult – Körösi Zsuzsanna „Tézisek a nők helyzetéről” címmel tanulmányt írt és terjesztett, melyet az ügynök a következőképpen értékelt: „tulajdonképpen egyfajta ösztönzés az aktivizálódásra, a nők egyenjogúsításának égisze alatt folytatható harcra, a társadalom egyes intézményének, főként a család lejáratására, egyértelműen negatív kicsengésű kritikai elemzésére”. A tanulmány, amely valójában a szovjet típusú állítólagos „emancipáció” hiányoságaira mutat rá, pl. a nemek egyenlőtlenségére a munkában, a bérezésben, később megjelent egy amerikai feminista antológiában (Robin Morgan: Sisterhood is Global). 

Körösi és Pór, valamint két másik aktivista, Márkus Piroska és Veres Júlia a tervezett népesedéspolitikai intézkedések ellen összesen 1553 aláírást gyűjtöttek, amelyeket átadtak az országgyűlés akkori elnökének, Apró Antalnak. A beadványban szakmai érveket sorakoztattak fel a tervezett intézkedés ellen: ők is előrebocsátották, hogy az abortusz nem kívánatos születésszabályozási módszer, viszont rámutattak, hogy a tiltásából adódó népességnövekedés csak a nem kívánt gyermekek és a veszélyes illegális abortuszok számát növelné, ami senkinek sem érdeke. Kiemelték, hogy a bölcsődei és óvodai ellátás az alacsonynak ítélt gyerekszám mellett sem elégséges, így a nem kívánt gyerekek növelnék a nők kiszolgáltatottságát. A kritikát követően alternatív javaslatokat tettek a probléma megoldására: kiemelt hangsúlyt fektettek a szexuális nevelés szükségességére, és leírták, hogy a gyermekvállalási kedvet kényszerrel növelni nem lehet. Inkább előmozdítaná a célt a lakáshelyzet javítása, a gyermekgondozási intézmények bővítése, a családi pótlék emelése.

A velük szembeni intézkedést megnehezítette, hogy az  aláírók közt ismert, népszerű közéleti személyiségek is szerepeltek, ott volt köztük Rajk Júlia, Károlyi Mihályné, Ferge Zsuzsa, Göncz Árpád, Cseh Tamás, Hernádi Gyula, Janikovszky Éva, Kertész Ákos, Koncz Zsuzsa, Mérei Ferenc, Mészáros Márta, Nemes Nagy Ágnes, Ruttkai Éva és Zalatnay Sarolta. Az aláírásgyűjtőket végül mégis a rendszer ellenségének nyilvánították, Pór György elvesztette a munkáját, Körösit pedig elbocsátották az egyetemről, így emigrációba kényszerültek. Körösi ma is Franciaországban él, filmrendező, és jelenleg éppen egy olyan dokumentumfilmen dolgozik, amely ezt az akciót idézi meg.

A róluk szóló egykori jelentésekbe ma már betekinthetünk Csizmadia Ervin A magyar demokratikus ellenzék című könyvében, vagy akár az interneten is. Az egykori ÁVH illetve III/III-as Ügyosztály dokumentumait a 2003-ban létrejött Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi, ebben az intézményben, noha lassú a folyamat, elvileg bárki betekintést nyerhet a róla, vagy családtagjairól szóló jelentésekbe.    

Államtitok ma: az interneten hever?

Szél Bernadett nemcsak az LMP társelnöke, hanem az Országgyűlés legaktívabban gyűlésező bizottságának, a Nemzetbiztonsági Bizottságnak is tagja – méghozzá az egyetlen női tagja. Elmondása szerint szereti az itteni munkát, mert igen változatos, ráadásul a pártpolitikai csatározásoknak kevésbé van benne jelentősége, hiszen a terrorkockázat csökkentése közös nemzeti érdek. Tárgyalták például a kurdisztáni misszió operatív részleteit, az ukrajnai események egyes vonatkozásait, az ügyvédi irodák lehallgatásának ügyét és zárt ülésen hallgatták ki a kémkedéssel vádolt Kovács Bélát. Szél állítása szerint nem fordult még elő, hogy a bizottságban tárgyalt ügyek valamely részletének titkosítását indokolatlannak tartotta volna.

Másként vélekedik azonban a paksi szerződés gyakorlatilag minden részletének harminc évre való titkosításáról. E ponton problematikusnak találja a „titoktörvényt”, mert szerinte bármire rá lehet húzni, hogy gazdasági érdeket sért. – Az adófizetőket nem lehet megfosztani attól az információtól, hogy az adóforintjaikat mire költik – szögezi le.

szigoruan-titkos.jpg

Kérdéses esetekben minden kormány szeret titkosítani, mert az a biztonságos – mondja Soós Eszter Petronella. – A magyar adminisztráció hozzáállása is évtizedeken keresztül ezt tükrözte, a 90-es évek után azonban hazánkban is megjelent az átláthatóság igénye. Ezért a titkosítás terén bevezették az úgynevezett „szükségesség és arányosság elvét”. A jelenleg is hatályos 2009. évi CLV. törvény különböző kategóriákba rendezi a titkos adatokat, ú.m. „Szigorúan titkos!”, „Titkos!”, „Bizalmas!” és „Korlátozott terjesztésű!” – aszerint, hogy potenciálisan mennyire súlyosan károsítja az e minősítésekkel védhető közérdeket –; továbbá, beépítette a rendszerbe a legkésőbb öt évenkénti felülvizsgálat követelményét. Az olyan jogvédő szervezetek, mint a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) – akik szerint „az információszabadság legerősebb korlátja a közérdekű adatok államtitokká vagy szolgálati titokká minősítése” – élnek is a törvény adta lehetőséggel és rendszeresen feszegetik egy egy adott információ további titkosításának szükségességét.

Ma, a technikai kapacitás fejlődésével az információ sokkal könnyebben hozzáférhető és begyűjthető; azonban a politológus szerint veszélyesen nagy a kockázata az emberi elemzésnek.

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után kiderült, hogy az elkövetőket a tragédia előtti időszakban már megfigyelés alatt tartották, azonban arra jutottak, hogy nemzetbiztonsági szempontból nem olyan veszélyesek. A Thalys-merénylőt három titkosszolgálat is figyelte, mégis amerikai tengerészgyalogosok kellettek a lefegyverzéséhez. A 2001. szept. 11-i USA-ellenes terrortámadásról is elmondható, hogy minden szükséges információ rendelkezésre állt volna, csak a különböző hivatalok közti kommunikáció és a megfelelő elemzés hiányzott. Az internet korában a hírszerzés jelentős része a Google használatával kezdődik, és a titkos adat gyakran az a szellemi termék, amit az egyébként nyilvánosan hozzáférhető információkból az elemzők összeraknak. Mivel egy gyanús személy nonstop megfigyeléséhez, követéséhez több ember kell, a titkosszolgálatok, csekély emberi erőforrásaik miatt, jellemző módon inkább előre begyűjtik, és utólag próbálják megszűrni az információkat. A magáncégek kezében rengeteg információ van, amikből kész személyiségprofilokat lehet megrajzolni. Egyesek szerint ez veszélyesebb is, mintha az állam birtokolja az adatokat. A Google, a Facebook, a Microsoft vagy az Apple termékeinek használatával önként adjuk ki a saját adatainkat, és ez...

Szóval lehet, hogy most is lehallgatnak minket? – szakítom félbe.

Igen – hangzik a kertelés nélküli válasz.

Ugyanis, Skype-oltunk...