Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Amikor a nők utcára vonulnak

2018. december 27. - A. R.

A közelmúltban nagy port vert fel a január 21-én Washingtonban megrendezett Nők Menete, ahol mintegy félmillióan tiltakoztak a frissen beiktatott Trump elnök regresszív értékrendje: a nők jogainak csorbítása, a rasszizmus és a klímaváltozás bagatellizálása ellen. A közelmúltban számos országban tartottak hasonló rendezvényeket. Vajon mi készteti a nőket arra, hogy ilyen létszámban az utcára vonuljanak? 

A történelem során a női érdekképviseletet még egyéni formájában is berzenkedés övezte. Amikor az ókori Rómában egy nő első alkalommal betette a lábát a Fórumra és közvetlenül, azaz nem férfi képviselő útján adta elő mondandóját, a rémült városatyák ezt rossz ómennek tekintették, és rohantak a papokhoz megtudakolni, hogy miféle katasztrófa várható. Képzelhetjük tehát a riadalmat, amikor a nők tömeges tiltakozásra vagy éppen követelőzésre vetemedtek!

Az első ismert nőtüntetés i. e. 42-ben zajlott: a második triumvirátus a Caesar merénylőivel vívott háború finanszírozására extra adóterhet készült kivetni a város 1400 leggazdagabb nőjére. Egy konzul lánya, a magasan képzett, szónoklásban is jeleskedő Hortensia egy nagy csapat érintett nő élén a Fórumra vonult, és tiltakozó beszédet tartott, melyben a történelem során első nőként vetette fel a „nincs adózás képviselet nélkül” elvét. A bátor kiállás nem maradt hatástalan: miután a városatyák felocsúdtak a döbbenetből, a leggazdagabb 400-ra korlátozták a megadóztatottak körét.

Párizs és New York

A következő tömeges női menettel, amelyről tudunk, nagyot ugrunk az időben: a francia forradalom idején, 1789. október 5-én reggel egy fiatal lány szerzett egy dobot egy katonai őrhelyen, majd „Kenyeret!” kiáltozva megjelent vele a piacon. A liszthiány és az élelmiszer drágasága miatt feldühödött kofák a hívó dobpergésre konyhakésekkel és egyéb rögtönzött fegyverekkel felszerelkezve megindultak Versailles felé. Útközben sokan csatlakoztak a spontán hadsereghez (egy mészáros vezetésével néhány férfi is), és a XVI. Lajos királyhoz tartó tömeg, az „asszonyok menete” végül 6000 fősre duzzadt. Egy részük betört a palotába, a megdönthetetlennek hitt hatalom szimbólumába, és a király – aki megrökönyödésében átölelte az asszonyok szónokát és fűt-fát megígért – végül kénytelen volt Párizsba költözni és néhány reformot kihirdetni.

Az ipari forradalom után egyre több nő vállalt otthonán kívüli munkát. A gyárosok előszeretettel használták ki a gyermekeikért mindenre hajlandó, potom pénzért is a végkimerülésig hajszolható, szervezetlen, vajmi kevés öntudattal rendelkező új munkaerőt. A munkajogok és -védelem teljes hiánya számos megbetegedéshez, korai halálhoz vezetett. Nem volt ritka a munkásnők szexuális zaklatása sem. Így hát nem csoda, hogy előbb-utóbb betelt a pohár. 1909. november 24-én New Yorkban a Triangle Shirtwaist Factory munkásnői Clara Lemlich vezetésével sztrájkba léptek, és a város valamennyi ruhagyári munkása csatlakozott hozzájuk. Végül mintegy 20 ezer fős, nagyrészt nőkből álló tömeg hömpölygött New York utcáin. Az intézmény tulajdonosai kénytelen-kelletlen bevezettek néhány munkavédelmi rendelkezést, de nem eleget: két évvel később 146 munkás (123 nő és 23 férfi) vesztette életét a gyárban kiütő tűzben a lezárt vészkijáratok miatt.

Szüfrazsettek és társaik

Ez az emberi mulasztásból bekövetkezett tragédia a társadalom nagy részét a reformok mellé állította, és új lökést adott a női választójogi mozgalomnak. A szüfrazsettek, akikhez immár a munkásnők is csatlakoztak, 1913. március 3-án Washingtonban nagyszabású felvonulást tartottak. A 8000 fős női menet élén Inez Milholland munkajogász, szakszervezeti aktivista haladt „Jeanne D’Arc”-ként, fehér lovon, fehér ruhában, kibontott hosszú hajjal, lenyűgöző látványt nyújtva: a szervezők egyik, nem titkolt szándéka volt a feminizmushoz tapadó sztereotípiák megcáfolása. A világ minden tájáról idesereglettek a támogatók, a munkásnők pedig transzparenseiken büszkén hirdették foglalkozásukat. Az eleinte békés menetet végül az ellenséges bámészkodók szétverték, kétszáz sebesültet kellett kórházba szállítani. A nőkre még további küzdelmek vártak: a Szenátus csak 1919 júniusában fogadta el a nők szavazati jogára vonatkozó alkotmány-kiegészítést.

A szavazati jog megszerzése ugyanakkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, elégtelennek bizonyult a nemek tényleges egyenlőségéhez. Izlandon például a nemek közti keresetkülönbség 1975-ben 40 százalékos volt, a parlamentben pedig mindössze 9 százalékot tett ki a nők aránya. Amikor az ENSZ Mexico Cityben megszervezte az első női világkongresszust, és 1975-öt a Nők Nemzetközi Évének nyilvánította, egy izlandi résztvevő a nősztrájk ötletével rukkolt elő. A szervezők elárasztották a médiát a nemi alapú diszkriminációról szóló információkkal, és a kampány hatására 25 ezer nőt – a női népesség 90 százalékát – sikerült mozgósítaniuk. 1975. október 24-én gyakorlatilag megállt az élet Izlandon: az iskolák bezártak, a gyárak leálltak, nem volt telefonszolgáltatás, nem jelentek meg az újságok, nem tudtak felszállni a repülőgépek. Óvodák, bölcsődék és otthon maradó anyák hiányában az apák kénytelenek voltak magukkal vinni a gyerekeiket a munkahelyükre, a boltokból pedig már kora délután elfogytak a félkész ételek. A „hosszú péntekként” emlegetett nap után egy évvel az izlandi parlament törvényt hozott a nemi alapú diszkrimináció ellen, 1980-ban pedig hivatalba lépett az első női államfő, Vigdís Finnbogadóttir.

Női tömegtüntetések ma

Az utóbbi években a női tömegtüntetések elsősorban a nők elleni erőszak különböző formái ellen irányulnak.

2011-ben Torontóban egy rendőr kijelentette, hogy „ha egy nő el akarja kerülni a nemi erőszakot, akkor ne öltözzön úgy, mint egy ribanc”. Nem sokkal később, április 3-án miniszoknyás, magas sarkú cipős vagy akár felül csak egy melltartót viselő nők mintegy háromezer fős tömege jelentette ki: A NEM AZ NEM! A következő hónapokban egymást érték szerte a világon a Slutwalkok („ribanc-séták”), melyeknek másik erős üzenete az, hogy a nőket többé nem lehet ilyenfajta megbélyegzéssel elhallgattatni vagy egymás ellen fordítani.

A következő évben Eve Ensler amerikai írónő, a Vagina Monológok szerzője, a világ több pontján áldozatsegítő központokat fenntartó V-Day vezetője elindította az Egymilliárd Nő Ébredése mozgalmat a nők elleni szexuális erőszak ellen. Kezdeményezéséhez a világ szinte minden országában csatlakoztak, hiszen legyen szó háborús nemi erőszakról, becsületgyilkosságról, nőinemiszerv-csonkításról, párkapcsolati bántalmazásról vagy munkahelyi szexuális zaklatásról, a nemi alapú erőszak valamilyen formáját a nők mindenhol a világon megtapasztalják. „Hisszük, hogy a nőknek alkotással és gyarapodásban kell tölteniük az életüket, nem pedig szörnyű atrocitások között és sérülésekből lábadozva” – írta Ensler a kapcsolódó kiáltványban. 2013. február 14-én a nők világszerte táncolták utcán, bevásárlóközpontokban, közintézményekben a „Break the Chain” című dalra az egységes, internetről is megtanulható koreográfiát, és követeltek hatékony intézkedéseket az erőszak megfékezése érdekében.

2015. november 7-én – addig abban az évben Spanyolországban 84 nőt ölt meg partnere, volt partnere vagy visszautasított „udvarlója” – húszezren vonultak az utcára Madridban, és ezt a létszámot elsősorban a szakszervezeti összefogás, mozgósítás által sikerült elérni. 2016. augusztus 13-án Peruban lázadtak fel a nők a sokadik enyhe bírósági ítélet miatt: a 26 éves Cindy Contrerast volt partnere egy hotelben a hajánál fogva rángatta végig a földön, ám hiába rögzítette a jelenetet a biztonsági kamera, az elkövető csak felfüggesztett büntetést kapott. A Ni Una Menos feminista szervezet ötvenezer nőt vitt az utcára.

Több országban tüntetnek a nők az abortusz liberalizációjáért is. A szigorú szabályozásnak, illetve tiltásnak halálos áldozatai is vannak, és nemcsak azok, akik illegális vagy önkezű beavatkozáshoz folyamodnak: az orvosok, attól való félelmükben, hogy valaki megkérdőjelezi a döntésüket, nem mernek igazolást kiadni a terhesség-megszakítás egészségügyi indokáról. 2016. szeptember 24-én húszezer ír nő követelte a vonatkozó jogszabály hatályon kívül helyezését. Október 3-án, a Fekete Hétfőn pedig Lengyelországban lepte el hömpölygő tömeg az utcákat, ami az 1975-ös izlandi sztrájkhoz hasonló módon megbénította az ország működését, és végül meghiúsította a kilátásba helyezett szélsőséges abortusztilalmat.

És a magyar nők?

A magyar történelemben egyetlen női tömegmegmozdulásra emlékezhetünk: a nők 1956. december 4-ei tüntetésére. Az egy-egy szál virággal a Hősök terére vonuló több száz fős női tömeget azonban férfiak mozgósították, konzervatív nőkép alapján, kizárólag mint anyákat, feleségeket megszólítva őket. Noha a felvonuló nők bátorsága így sem vitatható, az esemény nem tekinthető önálló női, nőjogi kezdeményezésnek.

A nők elleni erőszak és az áldozathibáztatás az utóbbi években itthon is felháborodást váltott ki, de a 2012 szeptemberében (Varga István képviselő kijelentése nyomán, aki gyerekszülést javasolt családon belüli erőszak ellen) a Nők Lázadásán megjelent 2500 fő kivételes tömegnek számított. Nőszervezetek és alulról szerveződő csoportok megpróbálták az Egymilliárd Nő Ébredését és a Slutwalkot itthon is meghonosítani, ezeken a rendezvényeken azonban évről évre kevesebb a résztvevő. 2014 novemberében a „Tehetsz róla, tehetsz ellene” áldozathibáztató rendőrségi videók elleni tiltakozáskor már a megjelent 400 ember is soknak hatott a hazai nőjogi tüntetések átlagos méretéhez képest.

Általános problémának tűnik, hogy itthon a civil kezdeményezések a cél elérése előtt elfáradnak, az emberek hazamennek, másodjára már kisebb lelkesedéssel jönnek el – mintha a jogok követelése nem a saját életükről szólna, hanem színház lenne, ahol nincs kedvük kétszer megnézni ugyanazt a darabot. Érdemes ezt összevetni Eve Ensler szavaival:

A V-nap egy folyamat: addig dolgozunk, amíg kell. Nem hagyjuk abba, amíg meg nem szűnik az erőszak.

Ennek megfelelően az Egymilliárd Nő Ébredését (ahogy a Slutwalkot is) évente megtartják.

Amit még érdemes a külföldi nőmozgalmakból megtanulni a kitartáson kívül, az az, hogy egy-egy cél elérése után sem szabad hátradőlni, mert civil kontroll nélkül a kivívott jogok könnyen írott malaszttá üresedhetnek. (Meg lehet nézni, hogy járt Magyarországon az 1982 óta érvényben lévő nőjogi ENSZ-egyezmény, a CEDAW.) A Világgazdasági Fórum (WEF) global gender gap indexe szerint Izland a világon az első helyen áll a nemek egyenlőségében, de ez annak is köszönhető, hogy az izlandi nők folyamatosan napirenden tartják a nemi egyenlőség kérdését, nem adnak lehetőséget a visszaesésre. Tavaly is tüntettek a most már „csak” 14 százalékos nemek közti fizetéskülönbség ellen (ami nálunk egyébként 19 százalékos), mégpedig azzal, hogy az újabb sztrájk napján, amit a hagyomány jegyében szintén október 24-re időzítettek, egy emberként abbahagyták a munkát és az utcára özönlöttek, a munkaidő végéhez képest a fizetéskülönbséggel arányosan hamarabb, 14 óra 38 perckor.

Csak halkan jegyzem meg, hogy Magyarországon 19 százalékos a nemek közti bérszakadék…

 Ez a cikk először az Éva magazin 2017. áprilisi számában jelent meg.