Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Észak-Korea: üdv a földi pokolban!

2018. december 27. - A. R.

A közelmúlt híreiből értesülhettünk arról, hogy Észak-Korea nukleáris rakétaprogramja miatt az ENSZ gazdasági szankciókat szabott ki a diktatorikus vezetésű államra, mire az támadással fenyegetőzött. Ez ismét ráirányította a világ figyelmét az elszigetelt országra, ahol szinte a teljes lakosság elnyomásban él. A nők különösen kiszolgáltatottak.

„Észak-Korea elképzelhetetlen ország” – kezdte történetét könnyek közt Pak Janmi a One Young World nevű szervezet 2014-es dublini csúcstalálkozóján. A fiatal lány, akinek könyve a közelmúltban jelent meg magyarul is, gyerekkorában elhitte, hogy a diktátor képes olvasni a gondolataiban. Miután anyjával átszökött Kínába, egy kínai embercsempész, kiszolgáltatott helyzetükkel visszaélve, szemet vetett a tizenhárom éves lányra. Az anya, hogy gyermekét megvédje, inkább magát áldozta fel az erőszakos férfinak. Később eljutottak egy keresztény misszionáriusok által fenntartott menedékhelyig, majd a Góbi sivatagon átkelve Mongóliába menekültek. Kést tartottak maguknál arra az esetre, ha vissza akarnák őket toloncolni Észak-Korába – akkor ugyanis az öngyilkosságot választották volna. Pak Janmi története nem egyedülálló: a menekültek beszámolóiból a földi pokol képe bontakozik ki.

Éhínség és propaganda

A koreai félsziget a 17. századtól folyamatosan kínai függés alatt állt, míg 1910-ben Japán annektálta. Az északi rész 1945-ben szovjet megszállás alá került és ott szocialista állam alakult ki. A vezető a Koreai Munkáspárt főtitkára, Kim Ir Szen lett, aki szovjet és kínai támogatással 1950-ben kísérletet tett a déli rész megszállására. Amerikai, illetve kínai beavatkozással három évig húzódott a koreai háború, melynek végén, 1953-ban fegyverszünetet kötöttek és létrehozták a 4 kilométer hosszú, 250 kilométer széles koreai demilitaritált övezetet (DMZ). Ezek után a két ország teljesen külön utakon indult el. Dél-Korea (fővárosa: Szöul) csatlakozott a fejlett országokhoz, az elszigetelődött Észak-Koreában (melynek fővárosa Phenjan) pedig diktátorok rémuralma betonozódott be.

A Dél-Korea, Kína és Oroszország által határolt, 25 milliós lakosú Észak-Korea rendkívül szegény, mert (miközben a központi ideológia szerint magára kell támaszkodnia), alig rendelkezik saját forrással, csak kevés országgal ápol kapcsolatot, ráadásul tetemes összegeket fordít őrült fegyverkezésekre. A kilencvenes évek elején több mint egymillióan haltak meg az éhínségben. Az életszínvonal, a fővárost kivéve, ma is alacsony. Gyakori az áramkimaradás, és az alultápláltság miatt még az átlagmagasság is csökkent: egy észak-koreai 5–8 centiméterrel alacsonyabb azonos nemű déli társánál.

Az észak-koreaiak mobilitása és információhoz való hozzáférése súlyosan korlátozott, a külvilággal szinte egyáltalán nem tudnak kapcsolatot teremteni. Külföldre nem mehetnek. Nemzetközi hívásokat, halálbüntetés terhe mellett, csak engedéllyel bonyolíthatnak. Az internethez az egész országban nem lehet hozzáférni, helyette egy Intraweb nevű hálózatot használhat a lakosság, amin csak a kormány által jóváhagyott tartalom érhető el. Egyetlen tévécsatorna van, amely naphosszat a propagandát harsogja. A fontos bejelentésekkel továbbra is a rendkívüli átélő képességű és drámai előadásmódú, egyébként már nyugdíjba vonult bemondónőt, Ri Csunhuit bízzák meg. Bármilyen nyugati vagy dél-koreai popkultúratermék birtoklása szigorúan tilos – azok, akik csempészett CD-kről, DVD-kről a népszerű dél-koreai szappanoperákat nézik, szó szerint az életüket kockáztatják. A nőknek a nadrágviselés alig engedélyezett, farmert senkinek sem szabad viselnie. Férfiak-nők csak a kormány által engedélyezett huszonnyolcféle frizura közül választhatnak. (Házas nők egyáltalán nem viselhetnek hosszú hajat.)

Az ide merészkedő külföldiek sem számíthatnak szívélyes fogadtatásra: belépéskor a telefonjukat elveszik, és amíg az országban tartózkodnak, minden lépésüknél a hatóságok kíséretét „élvezik”. A közelmúltban sokkolta a világot az amerikai egyetemista, Otto Warmbier megkínzása egy ellopott propagandaplakát miatt – a fiatal férfit végül emberi roncsként, éber kómában engedték ki az országból, és egy hét múlva meg is halt.

Hamisított történelem

Kim Ir Szen („Nagy Vezér”) és fia, Kim Dzsongil („Kedves Vezető”) köré vallási áhítathoz hasonló személyi kultusz épült. Születésüket legendák övezik, csodálatos képességeket tulajdonítanak nekik, és étkezés előtt a család Kim Ir Szennek köszöni meg, hogy ételt adott. Phenjanban óriási bronzszobraik állnak, amelyek előtt a lakosság rendszeresen fejet hajt. Az országba látogató külföldieket is elviszik ezekhez a szobrokhoz, és őket is főhajtásra kérik, hogy a helyiek elhiggyék: vezetőiket világszerte mély tisztelet övezi. Minden otthonban kötelező a vezetők portréit kitenni és nagy becsben tartani – komoly bajba kerül, aki tűz esetén nem ezeket menti ki először. A jelenlegi vezető Kim Dzsongil egyik fia, Kim Dzsongun, aki ugyanezt a hagyományt viszi tovább.

Az iskolában hamisítva tanítják a történelmet, azt állítják például, hogy a koreai háborút a mai napig amerikai megszállás alatt álló Dél-Korea robbantotta ki. Már a legelső matekpéldák ideológiai tartalmúak, a gyerekeknek például a megölt „aljas amerikai imperialisták” arányát kell kiszámítani. Az órákon a tanulók nem kérdezhetnek, és még olyan jelentéktelen dolgokban sem lehet saját véleményük, hogy mi a kedvenc színük.

A társadalomban gyakorlatilag kasztrendszer van, amit szongbunnak neveznek: a családokat a rezsimhez való hűség alapján három csoportba osztják: rendszerhű, ingadozó vagy ellenséges. Ez a minősítés meghatározza a leszármazottak tanulási és elhelyezkedési lehetőségeit is. Felkapaszkodni szinte lehetetlen, lesüllyedni azonban nagyon könnyű: mindenkit állandó megfigyelés alatt tartanak, a lakótelepeken például úgynevezett tömbmegbízott működik, aki gyanú esetén utasíthatja a szomszédokat, hogy jelentsenek egy-egy családról.

A gyerekek és a gyári munkások reggelente az osztálytitkárral, illetve a brigádvezetővel az élen, szabályos sorokba rendeződve, ajkukon Kim Ir Szent éltető dalokkal menetelnek az iskolába, illetve a munkahelyre. A gondos ideológiai neveléssel a szolidaritásnak a csíráját is igyekeznek kiölni az emberekből. Sikerrel: a besúgási hajlandóságon nemcsak extra ételadagok múlhatnak, de sok esetben maga az élet is. Az iskolában és a munkahelyeken úgynevezett „élettisztító gyűléseket” tartanak, ahol a résztvevőknek nyilvános önkritikát kell gyakorolniuk, ha megszegték a Nagy Vezér és a Kedves Vezető által felállított szabályokat, és be kell árulniuk az „elvtársaikat” is.

Az utcán a „rendet” – például hogy a munkába sietők kitűzték-e a szívük fölé a Nagy Vezért ábrázoló jelvényt – vörös karszalagos „önkéntesek” őrzik. Az ellenállásra nem sok lehetőség van: a disszidálást és az öngyilkosságot a rendszer elleni árulásnak tekintik, és a családtagokon torolják meg. A „bűnelkövetők” és hozzátartozóik valamelyik kényszermunkatáborba kerülhetnek. Az ott raboskodó mintegy 150 ezer embert állati sorban tartják, naponta tizenhat órát kell robotolniuk elegendő élelem és az alapvető higiénia nélkül. A nők ezen felül szexuális erőszaknak is ki vannak téve az őrök részéről. Ha terhesek lesznek, az az életük végét jelenti – amint látszani kezd rajtuk, főbe lövik őket. Szin Donghjok, valószínűleg az egyetlen ember, akinek sikerült egy ilyen intézményből megszöknie, Blaine Harden amerikai újságíró közvetítésével megosztotta a világgal az átélt borzalmakat. A fiatal férfi élettörténete magyarul is megjelent.

Spirál a feketepiacról

Szinnel ellentétben Hyeonseo Lee – A lány hét névvel című könyv szerzője – jó helyzetű családba született, és viszonylag boldog gyerekkora volt. De ő is végignézett – hétévesen – kivégzést, és az éhínség évei alatt az utcán haldokló emberek látványa sem volt idegen tőle. A propaganda azonban azt a hitet oltotta belé, hogy másutt még szörnyűbb a helyzet, és hazája „a világ legnagyszerűbb országa”. Otthonukban ott függött a falon (valamivel kisebb méretben, mint Nagy Vezér és a Kedves Vezető arcképe) a női példakép, Kim Dzsongszuk portréja is, aki egykori partizánlány és Kim Dzsongil anyja volt, és akinek születésnapja (történetesen december 24.) nemzeti ünnep és munkaszüneti nap.

A hétköznapi nők tisztelete azonban már kevésbé jellemző az országra. Létezik ugyan Női Szövetség, de annak szerepe sokkal inkább a rezsim kiszolgálása, mintsem a nők érdekképviselete. Az észak-koreai nőktől egyaránt elvárják a kenyérkereső és a hagyományosan engedelmes, csendes, szolgalelkű feleség szerepét, ráadásul még egy harmadik teher is nyomja a vállukat: részt kell venniük közmunkán is, amit éppen a nőszövetség szervez. Az éhínség idején – mivel általános elvárás szerint az ő feladatuk ellátni a családot – be kellett kapcsolódniuk a piacon virágzó feketekereskedelembe, és emiatt kitenni magukat a hatóságok brutalitásának. Ha Kínából átcsempészett áruk eladásával próbálnak megélhetésre szert tenni és elkapják őket a határon, megalázó testüregmotozást végeznek rajtuk, és/vagy a büntetés elengedése fejében szexre kényszerítik őket. Hyeonseo Lee anyja azért tudta ezt elkerülni, mert volt annyi pénze, hogy lefizesse a kis keresetű és meglehetősen korrupt határőröket.

A családon belüli erőszak gyakorlatilag a kultúra része, azt mindenki egybehangzóan az áldozat „provokatív” viselkedésének tulajdonítja. A bántalmazók mentegetésére további ürügyet ad, hogy a férfiak helyzete is nehéz, ők is a rendszer elnyomottjai, és ezt a feleségükön, partnerükön vezetik le – legalább otthon érezhetik, hogy van némi hatalmuk.

Észak-Koreában hadkötelezettség érvényes a nőkre is, akik a jellemzően férfi feletteseik részéről szexuális erőszak veszélyének vannak kitéve. Ez olyan gyakori, hogy a szülők egyenesen számolnak ennek esélyével, így katonai szolgálatra készülő lányaiknak – ez a legtöbb, amit a védelmükben tehetnek – a feketepiacról spirált szereznek be. A szép lányokat már gyerekkorukban fenyegeti a veszély, hogy a katonák akár az iskolapadból elhurcolják őket a vezető szórakoztatására felállított, 13–20 éves lányokból álló „örömosztagba”. (Kim Dzsongun egyébként házas, felesége Ri Szoldzsu volt énekesnő. Egy lányuk van.)

Ezekről a dolgokról Hyeonseo Lee nem sokat tudott, egy barátnőjénél viszont egyszer látott pornófilmet, amiről kiderült, hogy nem csempészáru, hanem Észak-Koreában forgatták, a politikai vezetők számára. A tizenéves lányt megdöbbentette ez a képmutatás (az országban még szerelemről sem szabad beszélni, nemhogy szexről!), és már korábban is elkezdett kiábrándulni hazájából és annak ideológiájából. Mégsem akart disszidálni: eredetileg csak rövid kirándulás céljából, kalandvágytól fűtve kelt át a hazáját Kínától elválasztó folyón és látogatta meg ott élő rokonait.

Menekülés és honvágy

A DMZ-n lehetetlen az átjutás, ezért a menekültek nagy kerülővel, Kínán keresztül igyekeznek eljutni Dél-Koreába. Kína a kevés ország egyike, amely kapcsolatban áll Észak-Koreával, így a kínai hatóságok nem szolidárisak a menekültekkel. Illegális bevándorlókként bánnak velük, és ha elkpaják, visszatoloncolják őket a hazájukba. Hyeonseo Lee-t kínai nyelvtudása mentette meg, mert így sikerült a rendőrségen helyinek kiadnia magát.

Az Észak-Koreából elmenekülni próbálók közt a nők aránya becslések szerint akár 70 százalék körül is lehet. Ők tízezrével kerülnek az emberkereskedők karmai közé, akik az egészségi állapotuktól függően 200–800 dollár közti összegért feleségnek adják el őket a felborult nemi arány miatt agglegényéletre kényszerülő kínai férfiaknak. Ennél is rosszabb esetben a nők szexrabszolgaként végzik egy bordélyban.

Hyeonseo Lee-t a kínai bujkálással töltött évek során a kényszerházasságtól és a prostitúciótól csak egy hajszál választotta el, és elszántsága, találékonysága mellett részben a szerencsének is köszönheti, hogy végül mindkettőt megúszta. Eljutott Dél-Koreába, de tudta, hogy hátrahagyott anyja és öccse veszélyben van, mert az ő szökését rajtuk torolhatják meg (csak a család jó szongbunjának köszönhetően nem csaptak le rájuk azonnal a hatóságok), így nagy kockázatot vállalva visszament értük. Kínában egy buszon majdnem lebuktak, mert a rokonok egy szót sem tudtak kínaiul - Hyeonseo Lee  hirtele ötlettől vezérelve kitalálta, hogy süketnémák és ő a kísérőjük. Laoszon keresztül igyekeztek Dél-Koreában, ott azonban börtönbe kerültek és addigra elfogyott a pénzük. A kenőpénzhez szükséges összeggel egy jólelkű idegen, az ausztrál Dick Stolp sietett önzetlenül a segítségükre.

Hyeonseo Lee jelenleg Amerikában él férjével és családjával, egyetemen tanul és folytatja emberi jogi tevékenységét. Mégsem boldog maradéktalanul. Egyrészt – és ez minden menekült beszámolójában közös – a terrorban, elnyomásban töltött élet után, traumatizált múlttal nehéz beilleszkedni egy szabadabb világba. Másrészt, minden átélt borzalom ellenére, honvágytól szenved.

Hiányzik a téli, hóborította hegyek látványa, a petróleum és az égő szén szaga. Hiányzik az ottani gyerekkorom, apám biztonságot adó ölelése, az alvás a meleg padlón. (…) Én még mindig szeretem a hazámat – mondja az életrajzához írt előszóban. – De arra vágyom, hogy jó hellyé váljon.

2015. május 24-én a Women Cross DMZ elnevezésű akció keretében nemzetközileg ismert emberi jogi és békeaktivisták vezetésével harminc, többségben koreai nő (északi és déli egyaránt) kelt át a demilitarizált zónán. A vonulásban, amire az észak-koreai kormény is engedélyt adott, ott volt Mairead Maguire északír és Leymah Gbowee libériai Nobel-díjas, valamint Gloria Steinem és Eve Ensler amerikai feminista író. A szimbolikus menettel megemlékeztek a félsziget kettéosztásának 70. évfordulójáról, egyben sürgették a koreai háború hivatalos, békeszerződés útján történő befejezését és a két ország újraegyesítését.

 

 

dmz.jpg