Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Fogamzásgátlás, halleluja?

 Az, hogy hány gyermeket vállal egy nő (egy család), hogy mennyire könnyen érhetőek el a fogamzásgátló eszközök, hogy megengedett-e az abortusz, nem csupán népesedéspolitikai kérdés.

2018. december 27. - A. R.

A reprodukciós jogok köztük a vállalt gyermekek számáról való döntés, a biztonságos szülés, a szülés közben átélt fájdalom csillapítása, az anyai halandóság csökkentése a nemek egyenlőségében is kulcsszerepet játszanak, de a nők legalapvetőbb jogait is érintik: az élethez, a testi épséghez, az emberi méltósághoz való jogokat. Vajon mennyiben érvényesülnek ezek ma?

A reproduktív kiszolgáltatottságot hagyományosan a nő elkerülhetetlen és szükségszerű végzetének tekintették annak ellenére, hogy már az ókorban is kísérleteztek különféle növények, később szivacsok hüvelybe helyezésével, állatbélből készített ősi óvszerekkel, és – noha több vallás vehemensen tiltotta – elvétve ismerték a megszakított közösülés (coitus interruptus) módszerét is. A 19. század végéig nem létezett megbízható és széles körben ismert-alkalmazott fogamzásgátlási módszer, és az addig kizárólag férfiakból álló orvostársadalom sem tartotta sürgető feladatának, hogy ilyesmivel előálljon. (Holott egy 1910-es brit népszámlálás eredményei szerint furcsa mód az orvoscsaládokban született a legkevesebb gyerek, tehát talán mégiscsak tudhattak valamit.)

Eljött a szabadság?

A pesszáriumot 1882-ben találták fel, a tabletta megjelenéséig elsősorban ennek különböző változatait propagálták a fogamzásgátlás első hívei. A világ első születésszabályozással foglalkozó klinikáját az első holland orvosnő, Aletta Jacobs nyitotta 1879-ben Amszterdamban. Az angol Marie Stopes 1918-ban Az okos szülő című, több nyelvre lefordított könyvében a méhnyaksapka használatát javasolta. 1921-ben Londonban férjével születésszabályozási klinikát nyitott, amely később intézmények hálózatává, majd a Marie Stopes International nevű szervezetté bővült, amely a világ 38 országában élő rászorulók számára biztosít fogamzásgátlást, és a névadó nézeteivel ellentétben, biztonságos abortuszt is. Az Egyesült Államokban Margaret Sanger volt a nők reprodukciós jogainak első propagálója.

A fogamzásgátló tabletta kifejlesztői: Carl Djerassi, John Rock és Gregory Pincus számára feministák gyűjtöttek pénzt; a gyógyszergyárak és a kormány ugyanis, tartva a katolikus egyház haragjától, nem volt hajlandó finanszírozni ezt a munkát. A „pill”-t végül 1959-ben dobták piacra az Egyesült Államokban. A mellékhatások (például vérrögképződés, hízás, fokozott szőrösödés, libidócsökkenés) később ugyan többeknél jelentkeztek, de nagy tömegekben ez sem vette el a nők kedvét a tabletta szedésétől. Noha ma már látjuk a hibáit is annak a megközelítésnek, hogy kizárólag a nő felelőssége és feladata lenne a fogamzásgátlás, a nők akkoriban, megbízhatatlannak ítélve a férfiakat a coitus interruptus vagy az óvszerhasználat terén, inkább a szexualitás feletti kontroll és a a női autonómia lehetőségét látták a tablettában. A „pill” valóban kikövezte az utat nemcsak a szexuális forradalom számára – amelynek előnyei közé sorolható a házasság előtti szex, illetve a női szexuális vágy és az orgazmus tabusításának megszűnése –, hanem a feminizmus második hulláma számára is, amely többek közt a nők karrierlehetőségeiért küzdött.

pill.jpg

Nem maradt el azonban az ellenreakció: a konzervatív-fundamentalista lobbi folyamatos akadályokat igyekezett gördíteni az elé, hogy a nők kontrollt gyakorolhassanak a gyermekvállalás felett. VI. Pál pápa 1968-ban írta meg a sok keresztény által ma is mérvadónak tartott Humanae Vitae című enciklikát, amelyben leszögezte például, hogy a szexuális egyesülés és a termékenység között elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn, „amit az ember saját kezdeményezésével nem törhet meg.” Ezen az elven tiltja a fogamzásgátlás majdnem minden módszerét, kivéve a „természetes születésszabályozást” – ami, megbízhatatlanságán túl, a férfi együttműködését előfeltételezi, így a női önrendelkezést ennek hiányában súlyosan gátolja. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a születésszabályozási módszerek igen nehézkesen terjedtek el a világ országaiban.

Franciaországban például a hetvenes évekig gyakorlatilag tiltott volt nemcsak az abortusz, de a születésszabályozás minden formája. 1967-ig tilos volt fogamzásgátló szereket forgalmazni, azokról információt terjeszteni. 1971-ben azonban a Nouvel Observateur nevű lapban 343 nő, köztük olyan híres személyiségek, mint Romy Schneider filmsztár vagy Simone de Beauvoir filozófus, író ismerte el, hogy volt már abortusza. A bombaként robbanó kiáltvány végül hozzájárult az abortusz 1975-ös engedélyezéséhez.

Eközben itthon

Magyarországon a másik véglet volt jellemző: 1956-tól szovjet mintára engedélyezték az abortuszt, azonban – mivel a fogamzásgátló módszereket nem propagálták ezzel egyidejűleg, és a tablettát is csak több éves késéssel (1967-től) lehetett kapni – a művi terhességmegszakítást tulajdonképpen fogamzásgátlási módszerként használták. A rendszerváltás után az újonnan alakult kormány egyik első dolga volt (ismét háttérbe szorítva a megelőző intézkedéseket) – a várva várt vallásszabadság nevében, kevés tekintettel a nők jogaira – szigorítani az abortusztörvényen. A betiltás is felmerült, de végül a Feminista Hálózat aláírásgyűjtése és más közszereplők tiltakozása elérte, hogy a két törvénytervezet közül a megengedőbb lépjen érvénybe.   

Jelenleg Magyarországon a fogamzásgátló tablettát a társadalombiztosítás nem támogatja, és a annak a havi több ezer forintnak a kifizetése, amibe kerülne, problémát jelent a szegénységben élők számára (akiket aztán megbélyegeznek a több gyerek „felelőtlen vállalása” miatt!). Talán az ingyenes (vagy nagyon olcsó) és könnyen hozzáférhető fogamzásgátlás hiányával is összefügghet az, hogy a közvélemény széleskörűen támogatja, hogy a nőnek legyen döntési joga akár a terhesség megszakításával kapcsolatban is: a Medián Közvélemény-kutató Intézetet 2013-as reprezentatív felmérése szerint a magyar lakosság túlnyomó többsége egyetért a művi terhességmegszakítás hozzáférhetőségével, és mindössze két százaléka ellenzi azt. Ilyen körülmények között a döntéshozók csak lopva nyirbálhatják meg a nők reprodukciós jogait – például a jóval kíméletesebb tablettás abortusz lehetőségének nemrégiben történt megvonásával. Az „abortusztabletta” gyakorlatilag vetélést idéz elő, ám a későbbi, vállalt terhességek szempontjából kedvezőbb, mert csökkenti a spontán vetélés kockázatát – ellentétben a „kaparással”. Ráadásul alkalmazható (lenne) egy elhalt, de még nem távozott embrió viszonylag kíméletes eltávolítására is, de a döntéshozókat sem ez, sem a vonatkozó WHO-ajánlás nem érdekelte.   

A választás pártján

A konzervatív lobbi azonban még mindig nem olyan erőteljes nálunk, mint az Egyesült Államokban, ahol fundamentalista keresztények sikeresen kampányolnak az önmegtartóztatást mint „tisztaságot” propagáló és a szexuális aktivitást megbélyegző „felvilágosítás” mellett. További problémát okoz, hogy a gyógyszerészek több államban vallási alapon is megtagadhatják a fogamzásgátlók kiadását. A konzervatív-keresztény oldal beavatkozása még agresszívebb az abortusz terén: az „életpárti” oldal szélsőséges képviselőinek részéről már több emberölés is előfordult a reprodukciós jogokkal kapcsolatos meggyőződések miatt. Fontos megjegyezni, hogy a művi terhességmegszakítás lehetőségét pártolók nem „halálpártiak” és nem is „abortuszpártiak”, hanem választáspártiak, azaz elismerik, hogy a nem kívánt terhesség esetén a döntés joga azé, aki a testi, lelki, anyagi, stb. következményeket mindenképpen viselni fogja: azaz a nőé. Nézetük szerint senkit nem lehet sem szülésre, sem abortuszra (!) kényszeríteni.

A tiltás az abortuszok számát a gyakorlatban nem csökkenti, a nem biztonságos abortuszok számát és a szegények diszkriminációját (akik számára az úgynevezett abortuszturizmus lehetőségei nem elérhetők) viszont súlyosan növeli. Többek számára szimpatikus áthidaló megoldás az abortusz feltételes engedélyezése, például nemi erőszak vagy súlyos válsághelyzet esetén. A gyakorlatban azonban ez is vezethet diszkriminációhoz (a nemi erőszak bizonyítása például nehézségekbe ütközhet, és az érdekeit anyagi és/vagy szocializációs okokból megfelelően képviselni nem tudó nő kifuthat az időből), vagy a beavatkozás elérhetetlenségéhez (az egészségügyi indokot az orvos, attól való félelmében, hogy később megkérdőjelezik a döntését és bajba kerül, sokszor vonakodik igazolni). Utóbbit bizonyítják a Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért nevű szervezet tapasztalatai (az ő országukban van érvényben Európa egyik legszigorúbb szabályozása), amelyek Maga a pokol címmel magyarul is olvashatók a Patent Egyesület abortuszról szóló információs honlapján (abortusz.info). 2012-ben világszerte felháborodást váltott ki Savita Halappanavar halála a szintén szigorú szabályozásról hírhedt Írországban: a fiatal, indiai származású fogorvosnő vetélésre utaló fájdalmakkal került kórházba, de addig nem végezték el az egészségügyileg indokolt küretet, amíg hallható volt a magzat szívhangja „Ez egy katolikus ország” – közölték a fiatal nővel, mielőtt a halogatás miatt vérmérgezésben elhunyt volna. Írország egyelőre a nemzetközi nyomás hatására sem enyhített a törvényen.

Felelősség

A fogamzásgátlás történetét áttekintve láthatjuk, hogy a felelősség szinte mindig a nőre hárult, a férfiak – kivéve, amikor regulázták a nő testét, vagy ítélkeztek – udvariasan hátraléptek. És ez nagyjából ma is így van: a vaszektómia (az ondóvezeték elkötése) nem tartozik a népszerű eljárások közé, a férfi fogamzásgátló tablettát pedig, noha már elkészült, a mai napig nem sikerült piacra dobni.