Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Kiss László csak a jéghegy csúcsa

A cél olyan társadalmi környezetet teremteni, ahol a szexuális erőszak legalább akkora undort, elítélést és elhatárolódást vált ki, mint egy közszemlére tett szőrös női láb.

2018. december 27. - A. R.

A valódi változáshoz a nők elleni erőszak visszaszorítására és megelőzésére átfogó intézkedéseket előíró Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatása kell. Minimum.

Amikor kiderült, hogy Kiss László fiatal korában csoportos nemi erőszakban vett részt, tele volt az internet feldühödött kommentelőkkel, akik a lemondását követelték. Az utobbi céllal indított petíciót fél nap alatt több mint hatezer ember írta alá. A közfelháborodás hatására Kiss le is mondott – sőt támogatója, Aczél Endre is megszenvedte sajátos „különvéleményét” –, de az, aki azt hiszi, hogy most már hátradőlhetünk, téved. Kiss László nem ok, hanem következmény. 

Egy tudatosabb társadalomban utóda olyan nyilatkozatot tett volna, mint például: „Mélyen elítélem a szexuális erőszakot. Az, aki ilyen bűncselekményt követ el, nem fiatal lányok edzőjeként érdemel új esélyt a társadalomban. Bocsánatot kérünk mindazon szülőktől, akik előtt titok maradt, hogy milyen múltú ember felügyeletére bízták a gyerekeiket. Gondoskodom róla, hogy hasonló eset ne fordulhasson elő, és szövetségünkben ne lappangjanak ilyen titkok. Minden erőszakos, illetve zaklatásos esetre vonatkozó bejelentést komolyan veszünk, kivizsgálunk, és gondoskodunk az elkövető szankcionálásáról. A megelőzés érdekében minden edzőnket képzésre küldjük a nemek egyenlősége és a gyermekek jogai témájában, és szakértők bevonásával szervezeti stratégiát dolgozunk ki a nők és a gyermekek elleni erőszak ellen.” Belátom, hogy ez itthon még utópisztikus – az új szövetségi kapitány, Hargitay András azonban így is tudott meglepetést szerezni, amikor úgy relativizálta a a nők elleni erőszakot, hogy a végén még nők egy csoportját (akiknek abortuszuk volt) hozta ki nagyobb bűnösként. Analógiája az abortusszal különösen ízléstelen annak fényében, hogy Kiss László és bűntársai áldozata is terhességet gyanított az őt ért erőszak nyomán, és azt házilag próbálta megszakítani. A végén még nagyobb bűnös az erőszakolóinál? (Még szerencse, hogy ezt már nem kellett olvasnia – így is elég lehetett neki egész életében azt látni, hogy erőszakolója milyen magas presztízst élvez a társadalomban.)

Az egyénre fókuszáló megoldások nem elégségesek: ha egy Kiss Lászlót eltávolítunk a közéletből, jön helyette másik.

Mindezzel nincs vége: kiderült, hogy az úszószövetség továbbra is Gyárfás Tamást szeretné elnökként látni. Gyárfás nem csak hogy közreműködött a Kiss-ügy eltusolásában, de még most sem tanult a történtekből, és erőszakbagatellizáló önmagához hűen csuklóból hárítja a gyermekbántalmazásra vonatkozó állításokat: bármiféle utánajárás nélkül kizárja azok valószínűségét. (A történtek után még elvárja, hogy a szülők csak úgy higgyenek az ő szent szavának?) A szavazásra jogosultak közül csak két embernek lehetett mindez probléma – egyikük nemmel voksolt, másikuk tartózkodott. Remélhető ezek után változás az úszószövetségben, illetve általában a sportéletben? Hiába: Hargitayra is már csak egy páran kapták fel a fejüket, a Gyárfásnak megszavazott bizalom nyomán pedig a felháborodást már szinte már sehol sem látom. Nehéz nem gondolnom, hogy a népnek fontosabb a circenses, mint az érdemi változás, ami érdekében nem elég egy erőszakos elkövetőt a posztjáról eltávolítani, hanem azon a szervezeti attitűdön és társadalmi szemléleten kell változtatni, amelyben egy ilyen esetet 55 éven keresztül cinkos hallgatás övezhetett.Tüneti kezelés helyett az okot kell megszüntetni: a szexizmus és a nők elleni erőszak felett gálánsan szemet hunyó mentalitást, és az ezen nyugvó patriarchális haveri kört az intézmények – és az ország – vezetőségében.

Hasonló szenzációéhes attitűdöt láttam a kislányait láthatás alatt súlyosan megsebesítő „apa” kapcsán is: a kommentelők vagy a halálbüntetés visszaállítását követelték (így is elég feudális viszonyok között élünk, ne visszafelé akarjunk már haladni, légyszi), vagy azon kéjelegtek, hogy az elkövető a börtönben majd homoszexuális erőszak formájában megkapja „méltó büntetését”. A túl enyhe ítélet mindig tovább korbácsolja e kiegészítő „igazságszolgáltatás” iránti közhelyszerű igényt, melynek részletezésében büntetlenül kiélhetők a szadista, netán lappangó homoerotikus késztetések. Pedig, ha azt mondjuk, hogy a szexuális erőszak elítélendő, akkor következetesnek kell lennünk, és bűnelkövetők rovására sem tarthatjuk azt nem hogy helyesnek, de megengedhetőnek sem. A cél olyan társadalmi környezetet teremteni, ahol a szexuális erőszak legalább akkora undort, elítélést és elhatárolódást vált ki, mint egy közszemlére tett szőrös női láb. Ahol a férfiak felháborodottan kivetik szakmai, illetve baráti társaságukból az erőszaktevőt,és többé nem méltatják arra, hogy kezet fogjanak vele. Ahol az áldozat nem érzi úgy, hogy ami történt, az ő szégyene, hanem mer feljelentést tenni, és az eljárás során – mivel minden szakember, aki kapcsolatba kerül vele, megfelelő képzésben részesült – kíméletes, empatikus bánásmódra számíthat.

Női civil szervezetek és aktivisták évek óta hangoztatják a mindehhez szükséges intézkedéseket, jogszabályi változtatásokat, képzéseket előíró Isztambuli Egyezmény ratifikációjának fontosságát – hiába. Feldühödött tömeget nem tudunk kivinni az utcára; ez nem netadó, csak néhány nő és gyerek élete és a bántalmazásmentes, biztonságos élethez való alapvető emberi joga.

A közelmúltban petíciót indítottunk, amelyet hetek alatt alig kétezren írtak alá. Elhiszem, hogy ez nem olyan szenzációs, mint az, amikor egy konkrét személyre lehet az össznépi gyűlöletet zúdítani, és egy addig sikeres ember csúfos bukásán kárörvendeni – viszont az áldozatokon többet segítene. Az, hogy az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatása reális-e a jelenlegi kormány alatt, amely a ratifikációra sajnálja a pénzt, ám az Alaptörvény évfordulójának megünneplésére igen gavallér módon költ, kérdéses; ahogy az is vitatott, hogy a ratifikáció a vonatkozó törvények betartásához vezetne-e. (Az ENSZ nőjogi egyezménye, a CEDAW – 1982. Évi 10. Tv. erejú rendelet – kapcsán láttuk már ennek ellenkezőjét.) Sokan – nem alaptalanul – amellett érvelnek, hogy az áldozatok védelme a jelen jogszabályi feltételek mellett is biztosítható lenne, ha a családon belüli erőszak ügyében eljárók a meglevő törvényeket, vagy akár a 32/2007-es ORFK-utasítást betartanák. Én azonban úgy gondolom, hogy egy, a CEDAW-nál konkrétabb intézkedéseket előíró nemzetközi egyezményt már nehezebb ignorálni, és akár csak részleges betartása is javítana legalább néhány áldozat helyzetén. És amivel csak egy életet is meg lehet menteni, azért már nem hiába küzdünk.

És még valami: ha annak idején a szüfrazsettek az esélyeiket latolgatták volna, mielőtt cselekedtek, a nők ma sem szavazhatnának.