Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Szexben nincs igazság – legfeljebb korrektség

2018. december 27. - A. R.

Miután kiderült, hogy a torontói gázoló indítéka a nőknél való sikertelenség volt, Robin Hanson közgazdász „szexuális újraelosztás”-elmélete nyomán meglehetősen abszurd vita lángolt fel a világsajtóban. E vita, amely jelenleg is tart, arra tesz kísérletet, hogy a társadalmi igazságosságról szóló diskurzus keretébe gyömöszölje a szexualitást.

Ami jellegénél fogva nagyon nem illik bele, de ez egy-két publicistát nem akadályoz meg a legbizarrabb gondolatkísérletekben, például a szexhiányban szenvedők pénzbeli kompenzálásának szorgalmazásában, vagy abban az elképzelésben, hogy a szexrobotok térnyerése majd csökkenti az erőszakot. Nem fogja csökkenteni, ahogy a pornó sem csökkentette, mert leuralni csak hús-vér élőlényt lehet. Visszajelzést egy tárgy nem ad róla (nem jajgat, nem torzul el az arca a fájdalomtól, nem könyörög), erre előbb-utóbb a nők megalázásának vágyától fűtött „incel” (az akaratán kívül szex nélkül élő és ezért a nőket hibáztató férfi) is rájön, és az agresszív késztetéseit valódi emberen akarja majd kiélni. Éppen úgy, ahogy az állítólag ártalmatlan pornóban látható elemeket is számos férfi követeli a partnerétől, függetlenül attól, hogy a másik izgatónak tartja-e azokat és unszolás nélkül, a saját érzései szerint vágyna-e a kipróbálásukra.

A vitában háttérbe szorulni látszik az a tény, hogy az incel nem párkapcsolatra, hanem hatalmi pozícióra, az „élet császára” szerepére vágyik. (Ezért téves irány véleményem szerint a vélt szeretet- vagy intimitásvágya miatt együttérezni vele – nem ilyen kifinomult ő!) Partnert még lehet, hogy előbb-utóbb találna is, hiszen a párkapcsolatban élők köre nem szorítkozik a legsikeresebb, legszebbnek tartott, legtöbb társadalmi presztízzsel bíró emberekre. De ő nem barátnőt akar hanem csajozni – ha egyvalamiben igaza van a New York Times konzervatív szerzőjének, Ross Douthatnak, az az, hogy az incelek fejében a hefneriánus szexualitáskép a mérvadó. A „playboy” férfiassága egyenes arányosságban nő a partnerek számával, akik ráadásul az aktuális társadalmi értékrend felső kategóriájából kell, hogy kikerüljenek. (Jellegzetes, hogy az incelek „felületességgel” vádolják az előnyös külsejű férfiakat preferáló nőket, holott ők maguk is arról ábrándoznak, hogy bombázók rajongják körül őket.)
Csakis ilyen eszmei háttérrel lehet személyes sértésként és társadalmi igazságtalanságként megélni a visszautasítást – a sértődés tárgya konkrétan az, hogy a kapcsolat illetve az aktus létrejötte kettő, nem pedig egy emberen múlik, és útjában állhat a másik fél szabad akarata, amit „jobb” lenne megtörni. A nők vágyairól ugyanis a hefneriánus diskurzusban nem esik szó – a nők itt nem emberek, hanem nyuszikák és játszótársak, akik kizárólagosságot, elköteleződést és érzelmeket nem igényelve örökké készségesen hajlandók a szexuális aktusra. A külsejükben is alig van különbség, az egyéniségük pedig végképp háttérbe szorul – olyan nőt, aki számára fontos, hogy teljes emberi mivoltát figyelembe véve viszonyuljanak hozzá, nyilván nem olyan könnyű a skalpgyűjtögetős játszadozásba bevonni. Érdekes, hogy Douthat, noha jól látja, hogy a konzervatív válasz: az erkölcsi prédikáció nem működne, túl hamar belenyugodva a helyzetbe, elvezető csatornákat keres megoldásként, ahelyett, hogy a nők humanizálása jutna eszébe.

Ugyanis ha már olyannyira előszeretettel emlegeti „a szexuális forradalom vesztesei” fordulatot, ezzel kapcsolatban két dolgot kellene észrevennünk. Egyrészt, előtte sem ideális, „win-win” szituáció volt érvényben. Az, amit az incelek és a velük együttérzők „igazságos világként” képzelnek el, valójában a nők elnyomására és – az angyal vs. szajha kettősségen keresztül – emberi mivoltának elvitatására épült. Lehet, hogy több férfinak jutott szex (?), csakhogy olyan áron, hogy a nők többnyire nem szólhattak bele abba, hogy kivel kötnek házasságot, amiben aztán mindig rendelkezésre kellett állniuk. (A házasságon belüli nemi erőszakot Magyarországon is csak 1997-ben diszkriminálták, és megnyugtatom a „férfijogi” aktivistákat afelől, hogy azóta sem ítéltek el a törvényre hivatkozva senkit.) Azóta valóban csökkent a házasságkötések és emelkedett a válások száma – kérdés, hogy olyan nagy baj-e, hogy a kényszer háttérbe szorult.

Másrészt, az sem mondható el egyértelműen, hogy a nők a szexuális forradalom nyertesei lennének. A forradalom javára írható a fogamzásgátlás és a házasság előtti szexuális élet normalizálása (így a „bukott nő” jelenség részleges kiiktatása), valamint, ha korlátozottan is, de legalább némi beszéd a nők szexuális élvezetéről (előtte csak megvetett szakadárok vettek a tollukra olyan szavakat, mint „a nők testi vágyai”, „csikló” és „női orgazmus”). Ugyanakkor egyvalamit nem adott meg a nőknek: az autonóm döntés elvitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen jogát. A házasság előtti szüzesség elvárását, a Playboy-jelenségtől nem függetlenül, a kötelező szexuális aktivitás és elérhetőség elvárásával váltotta fel, és nem fordított kellő figyelmet a szexuális önrendelkezés jogára (amiben az egy partner, a több partner és a szexuális inaktivitás egyaránt legitim opciók mindkét nem számára). Ez a férfiak számára sem kedvező, mert őket is örökké szexre kész állapotban képzeli el (és innen fakad a merevedési zavar tabusítása, így az emiatt érzett szégyen is), de a nők számára még veszélyeket is rejt, mert elfogadhatóvá vagy legalábbis megbocsájthatóvá teszi az erőszakot. A szexualitás igenlése mellett háttérbe szorult a szexre (egy adott emberrel való szexre, vagy az általában vett szexre) való nemet mondás joga.

Senki sem érdemel megszégyenítést, amiért nem akar, vagy nem tud szexuális kapcsolatot létesíteni – azonban sajnálatot, együttérzést sem.

Woman and man having conflict and going through crisis in relationship
Fotó: Thinkstock

A „nem” ellen, akármi okból mondják ki, fellebbezésnek helye nincs, akkor sem, ha akár objektíve, akár a visszautasított személy szerint „igazságtalan”.

Az Egyenlő Bánásmód Hatóság sem foglalkozik szexuális sikertelenségi ügyekkel. Az emberi jogok – noha a történelem során folyamatosan bővültek és már több generációjukról beszélünk – továbbra sem tartalmazzák a szexhez való jogot, és nem is fogják, már csak azért sem, mert a „jogsérelem” orvoslása korábban lefektetett jogokba (pl. testi épséghez való jog) ütközne. Szexben nincs igazság, a szex nem jogi kérdés. Legfeljebb korrektségről beszélhetünk benne, melynek elemei, például az egymással szembeni őszinteség, a hűség illetve a kapcsolat kereteire vonatkozó megállapodások betartása. Azonban a korrektség hiánya (így a Hanson által emlegetett megcsalás), bármennyire nem szép dolog, véletlenül sem ér fel súlyosságban (ellentétben azzal, ahogy ez a végtelenül rokonszenves libertariánus állítja) a szexhez való vélt jog érvényesítésével, azaz az erőszakkal. Már kialakult kapcsolatban a korrektség hiányát lehet jogosan nehezményezni, de a kapcsolatok kialakulásában igazságot követelni? Ezt jó lesz mielőbb elfelejteni.

Az a helyzet, hogy senki sem tartozik magyarázattal arra, hogy miért nem akar X személlyel vagy Y csoport tagjaival szexelni.

Ahogy arra sem, hogy miért akar: miért pont az adott személyt választotta, és miért nem egy (mások által, illetve a társadalmi elvárások szerint hozzáillőbbnek talált) másikat. Éppen az irracionális aspektusok miatt (is) történik meg a „meglepő” párok kialakulása: amikor a prekoncepciók helyett mégis a másik ember kvalitásai, személyes vonzereje stb. kerülnek előtérbe az előzetes elképzelésekhez képest. Vannak, és még csak nem is ritkák a „lázadó” választások – amiknek akár egy magát lúzernek tartó srác is a kedvezményezettje lehet. Már amennyiben nem süllyed olyan mélyre a nőgyűlöletben, hogy elvegye saját magától ezt az esélyt.

Ez a cikk először a 24.hu-n jelent meg 2018. május 19-én.