Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

A hidzsábon innen és túl

2018. december 31. - A. R.

Forrnak az indulatok a muszlim női ruhadarabok körül. Világszerte különböző drasztikussággal büntetik a nőket miattuk, a ferde pillantásoktól a pénzbírságon át a börtönig, a savtámadásig és a becsületgyilkosságig. Keleten az a baj, ha nem hordják, nyugaton pedig az, ha hordják őket.

A közelmúltban bejárta a sajtót a hír: több iráni nőt letartóztattak, amiért az országban negyven éve érvényben levő szabályt megszegve fedetlen fővel, a kendőt botra tűzve tüntettek annak kötelező viselése ellen. Eközben a nyugati társadalmakban se szeri, se száma az olyan muszlim nőknek, akik elmondásuk szerint saját akaratukból hordják a hidzsábot, és a betiltási kísérletek ellenére (vagy épp azok miatt?) ragaszkodnak hozzá.

 

Szimbólumok

Mivel gyakori a muszlim női ruhadarabok összekeverése, először is tisztázzuk a különböző típusokat. A teljes testet elfedő, zsákszerű viseletek közül a nikáb egy vékony csíkban szabadon hagyja a szemet, míg a burka egy rácsos szövetdarabbal azt is eltakarja. Utóbbi Afganisztánban a tálibok rémuralma alatt vált kötelezővé (az ottani változat jellemzően világoskék színű), ekkor ismerte meg a világ. Több afrikai és ázsiai országban is betiltották már, Európában pedig szinte teljes konszenzus alakult ki arról, hogy az arc eltakarása biztonsági veszélyeket rejt, sérti az emberi méltóságot és akadályozza a kommunikációt. 2011 áprilisában Franciaország, júliusban pedig Belgium tiltotta be pénzbírság terhe mellett ezek viselését a köztereken, hozzátéve, hogy az arc bármi módú elfedése tilos (például a bukósisak viselete is, amikor az illető nem a motoron utazik). Magasabb összeget kell annak fizetnie, aki egy nőt vagy lánygyermeket az arcot elfedő ruha viselésére kényszerít. A kezdeti zavargások után mára ezt a szabályt úgy-ahogy sikerült elfogadtatni, és 2014-ben az Emberi Jogok Európai Bírósága is jóváhagyta: a testület döntése értelmében az együttélésről alkotott meghatározott elképzelés érvényesítése ezen a szinten jogos a francia hatóságok részéről.

Jóval keményebb dió az, hogy mi legyen az arcot szabadon hagyó muszlim női ruhadarabokkal: a lepelszerű csadorral, a fürdés, sportolás céljára kitalált burkinivel és a hidzsáb nevet viselő fejkendővel. Leggyakrabban ez utóbbi a vita tárgya, amit már nem lehet olyan rövidre zárni, mint a burka ügyét. A burka tiltását alátámasztó okok, mivel a viselő arca látható, ebben az esetben nem állnak fenn, és az ellenvetések rasszista-xenofób felhangját nehezebb elnyomni. Emiatt a hidzsáb betiltása egyelőre csak iskolákban és közintézményekben merült fel: ezeken a helyeken Franciaország 2004-ben betiltotta a „hivalkodó vallási szimbólumok” viselését (és itt ne csak a hidzsábra és társaira gondoljunk, hanem a turbánra vagy a keresztre is). Az Emberi Jogok Európai Bírósága ezt az intézkedést is jóváhagyta, sőt, tavaly annak a törvénynek is zöld utat adott, miszerint a munkáltatók a munkahelyeken is rögzíthetik ezt a szabályozást.

Végül a hidzsáb, ez az ártalmatlannak tetsző ruhadarab, részben a feltűnő láthatósága miatt, a több mint egy évtizede húzódó heves viták kereszttüzében önmagán messze túlmutató szimbólummá vált; elnyomottság és önállóság, asszimilációs nyomás és identitáskifejezés, együttélés és vallásszabadság ütközési pontjává.  Komplex érvek szólnak mellette és ellene egyaránt, melyek közt igazságot tenni talán nem is lehet.  

 hijab-stock-photo-1.jpg

Pró

A női öltözködési előírások kapcsán ez található a Koránban: „És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le a tekintetüket, és őrizzék meg a szemérmüket [a paráznaságtól], és ne fedjék fel díszeiket, csupán azt, ami látható belőle, és vonják fejkendőiket ruhakivágásukra.” [24:31] A muszlim hittudósok nagyobb része szerint ez alapján a burkaviselés nem tartozik az iszlám előírásai közé – a kendőviselésből viszont csak kevesen engednek. A hidzsábnak elvileg az egész hajat el kell takarnia (a vallási vezetők szerint a női haj olyannyira feltüzeli a vágyakat, hogy láttán a férfiak nem bírnak magukkal), de akadnak olyan nők, akik ha viselik is a fejfedőt, ennek a szigornak már nem adják meg magukat. Erre a legismertebb példa a Nobel-díjas Malala Juszufzai, aki immár oxfordi diák. Alkalomadtán a szűk nadrágot és a magas sarkú cipőt sem veti meg, de ilyenkor is elmaradhatatlan kiegészítője a haja egy részét szabadon hagyó, inkább sálszerűen hordott színes, laza kendő, amivel a kulturális hátterét fejezi ki. Róla pedig, korunk egyik legismertebb feminista ikonjáról, aligha mondható, hogy támogatná a nők elnyomását!

A Magyarországi Muszlimok Egyházának tagja, dr. Anwar Klára közgazdász szerint „az iszlám tanításai szerint a kendő nem csak egy szimbólum, hiszen a hívő muszlim nőnek ez a vallása betartásához tartozik, mert előíratott számára. Az más kérdés, hogy ezt ne kényszerítsük rá senkire, mint ahogy arra sem fogunk kényszeríteni senkit, hogy imádkozzon Istenhez, ami szintén a vallása betartásának része. De a kendőviselést a vallásgyakorlás magában foglalja, tehát ha vallásszabadságról beszélünk, akkor el kellene fogadni.” Ő maga viseli a hidzsábot, de nem ítéli el azokat a muszlim nőket, akik nem teszik. „Ez mindenkinek a maga döntése, Istené az ítélkezés joga – mondja. – A kendő az erkölcsösség, az Istennek való engedelmesség jele. A fokozatosság fontos eleme a vallásnak, az ember hitének gyakorlásában is ennek kell kifejeződni. A hit elmélyítése az első, majd ennek lesz a külső megnyilvánulása a kendő” – fejti ki. Dr. Anwar Klára felhívja a figyelmet arra, hogy a Korán a férfiaknak is előírja, hogy „süssék le a tekintetüket, és őrizzék meg a szemérmüket [a paráznaságtól]!” [24:30]  Kérdésemre válaszolva elmondja: ez vonatkozik arra a helyzetre is, amikor kihívóan öltözködő nőt látnak, tehát a vallás tanításaival az erőszakos támadások semmiképp sem igazolhatók.

 

A hidzsáb és a feminizmus

Ennek ellenére, ahogy például Mona Eltahawy egyiptomi feminista író is beszámol A fátyol fogságában című könyvében, számos nő azért dönt a hidzsábviselés mellett, mert hazájában és más iszlám országokban csak így tudja magát megkímélni az utcai zaklatásoktól. Mások inkább csak hagyománykövetésből, vagy megszokásból ragaszkodnak e fejfedőhöz. A Szabad Európa Rádió 2010-es körkérdésében („Why I Do – Or Don’t – Wear The Hijab”) hallhatunk megmosolyogtatóan földhözragadt okokat is: milyen jól jön egy hidzsáb, ha reggel nincs időnk megfésülködni!  

A gyarmatosítás idején a fejkendőhöz való ragaszkodás a Nyugattal való szembenállást is jelképezhette. A muszlim gyökerű feministák véleménye (és egyéni gyakorlata) megoszlik a hidzsábviselésről: van, akinek fontos a haj megmutatásának szabadsága, mások viszont kifejezetten azt szeretnék demonstrálni, hogy a hidzsábviselés és a nőjogi küzdelem nem zárja ki egymást. Arra egyöntetűen – és joggal – rámutatnak, hogy az imperialisták részéről a nők állítólagos „felszabadítása” nemcsak hogy ürügyet szolgáltatott a megszállásra, de még csak a nők elnyomását sem szüntette meg, mert a keleti patriarchátust a nyugati patriarchátussal helyettesítette. Sajátos ellentmondás például, hogy a klasszikus orientalista felfogást (nyugati felsőbbrendűség-tudatot) képviselő brit generális, Evelyn Baring, Cromer bárója a fátyolviseléssel és a nemek elkülönítésével indokolta, miért tartja barbárnak a Keletet – csakhogy közben egyrészt felemelte a tandíjat az egyiptomi általános iskolákban, elvágva számos lány elől a tanulás lehetőségét, másrészt hazájában, Angliában a Nők Szavazati Jogát Ellenző Férfiliga elnöke volt.

Ma a nyugati országok bevándorló közösségeiben élő muszlim nők egy része számára a kendőviseléshez való ragaszkodás az identitáskifejezés és a vallásszabadság jogával függ össze – ezzel magyarázható, hogy sokszor éppen a legelnyomottabbnak vélt hidzsábos nők a leghangosabb érdekérvényesítők. Joggal kritizálják azt, ahogy a nyugati kultúra (a reklámok, a média, a pornográfia és a többi) eltárgyiasítja, túlszexualizálja a nőket, és úgy érvelnek, hogy a tudatosan választott szemérmes öltözködéssel joguk van ezt ellensúlyozni. Ha nem is győznek meg minket arról, hogy ez a helyes válasz lenne (és nem a másik véglet), mindenképpen rámutatnak arra, hogy a mi állítólagos „szabadságunk” is sok kívánnivalót hagy maga után. De azért ne hamarkodjuk el a következtetést.

 

Kontra

Talán többen belefutottak már a közösségi oldalakon abba a rajzba, ami egy bikinis-napszemüveges és egy nikábos nőt ábrázol, és mindketten azt gondolják, hogy a másik kultúrája milyen kegyetlen és elnyomó. Nagyon könnyű átlátni azokon az európai férfi politikusokon (Cromer utódain!), akik, például kampányidőszakban, saját önző céljaik érdekében csapnak fel botcsinálta nőjogi aktivistának, a kulturális relativizmus mégsem kielégítő válasz. Egyrészt azért nem, mert engem, európai nőt legfeljebb presztízsveszteség ér, ha nem alkalmazkodom az uralkodó szépségideálhoz és nem vagyok elég „szexi”, míg a muszlim nők jóval többet kockáztatnak a rájuk vonatkozó öltözködési szabályok felrúgásával, adott esetben a testi épségüket is. Másrészt pedig azért nem, mert a kultúrát (a miénket is beleértve), egyenlőtlen helyzetük folytán, nem egyforma mértékben alakítják a nők és a férfiak, így az egyes kulturális szokások nem biztos, hogy egyformán tükrözik a nők és a férfiak érdekeit és szándékait (az európai liberálisok ezt szokták gyakran elfelejteni). 

masih.jpg

Masih Alinedzsád

Az iráni lázadó nők egyik szószólója, az USA-ba emigrált Maszih Alinedzsád két évvel ezelőtt alapította meg a mára egymillió követővel rendelkező „Lopott szabadságom” (My Stealthy Freedom) nevű Facebook-oldalt, ahová iráni nők rendszeresen töltenek fel magukról fotókat kendő nélkül, lobogó hajjal. Tavaly május óta érkeznek az oldalra a videók a „fehér szerdákról”, amikor is a nők mobiltelefonjaikkal rögzítik, ahogy fejkendő nélkül sétálnak a városban. Alinedzsád nehezményezi, hogy a nyugati nők lelkesen megünneplik a hidzsáb világnapját (febr. 1.), ám kevesebb szolidaritást mutatnak a kendőt viselni nem akaró nők felé. Pedig különösen sokat tehetnének az Iránba látogató politikusnők. Tavaly világszerte megütközést váltottak ki a svéd női kormánytagok, amikor ez alkalommal kendőt tettek a fejükre. Ők azzal védekeztek, hogy másképp egyáltalán nem valósulhatott volna meg a tárgyalás, mert Iránban ez a törvény – Alinedzsád szerint viszont a rossz törvényeket nem kell betartani (elvégre annak idején a rabszolgaság intézménye is törvénybe volt foglalva). Mint mondja, az Európába látogató iráni nőket aligha lehetne/illene megkérni, hogy az európai szokások tiszteletben tartása érdekében nálunk vegyék le a hidzsábot.

A fent említett Szabad Európa Rádió körkérdésben a hidzsábot elhagyó nők közül (azokban az országokban, ahol nem írja elő törvény a viselését, és – noha családi nyomás jellemző – adódik a nőknek némi döntési tere) többen arra hivatkoztak, hogy a hit szerintük személyes ügy és továbbra is fontos számukra (pl. rendszeresen imádkoznak), de nem érzik szükségét az ilyenfajta megjelenítésének. Egy másik nő arra hivatkozott, hogy az egyetemén nem engedik, egy harmadik arra, hogy tetszenek neki a jelenleg viselt ruhái. Egy további megkérdezett úgy tapasztalta, hogy a szemérmes öltözködés egyáltalán nem védi az atrocitásoktól. Egy fiatal iraki lány pedig arról számolt be, hogy a hidzsábhoz kapcsolódó elvárások pszichés stresszt okoztak számára: tapasztalata szerint bizonyos viselkedésbeli normák is tartoznak hozzá (például hogy ne nevessen hangosan), amiknek ő nem tudott megfelelni. Ráadásul a tradicionális ruhadarabot miniszoknyával, sminkkel, ékszerekkel kombinálva nem is érezte magát következetesnek.   

Az utóbbi dilemmára a kapitalizmus is sietve megtalálta a megoldást: megpróbálta a hidzsábot a divatiparba integrálni és azt szimpla, netán egyenesen trendi életmódválasztásként eladni. Az elmúlt években megjelentek a fejkendős fotómodellek, sőt az első hidzsábot viselő amerikai olimpikon, Ibtihaj Muhammad még egy hidzsábos Barbie babát is bemutatott.

 

A választás szabadsága

Mindent összevetve láthatjuk, hogy a két véglet közül – „a fejkendő minden esetben elnyomás” vs. „a fejkendő minden esetben egy szabad, akár feminista döntés” – egyik sem állja meg a helyét. Nem is kell arra törekednünk, hogy mindenképpen e két opció valamelyike mellett foglaljunk állást. Ne feledjük el a kendő eredeti célját – a haj mint túlszexualizált, netán az elszenvedett erőszakért felelőssé tett testrész eltakarását –, ugyanakkor lássuk meg, a kontextust is mindig figyelembe véve, hogy manapság milyen változatos okok húzódnak meg e ruhadarab viselése mögött. Az ellentmondásokat legjobban azzal lehet feloldani, ha – még ha tudjuk is, hogy a döntések nem légüres térben születnek – hagyjuk a nőket választani. „Anyám szeretné viselni a kendőt, én pedig nem – mondja Alinedzsád. – Irán mindkettőnk otthona kellene, hogy legyen.”

 

A cikk először az Éva magazin 2018. július-augusztusi számában jelent meg.