Antoni Rita összegyűjtött cikkei, publicisztikái

Büszkeség és bikiniméret

Felejtsük el az elképzelést, hogy a másik ember azért van, hogy nekünk megfeleljen!

2018. december 22. - A. R.

Van egy téma, amely nyáron mindig különös aktualitással bír. Ha bedobom valamelyik felületemen, borítékolható a követők megnövekedett aktivitása. Több száz hozzászólásos, nemritkán puskaporos hangulatú vita keletkezik. Pró oldalon emberi jogokról, diszkriminációról, tiszteletről, méltóságról beszélnek. Élni és élni hagyni, magyarázzák. Kontra oldalon panaszolják, hogy a jelenség bántja a szemüket, és meg vannak győződve arról, hogy egész biztosan róluk, nekik és leginkább ellenük szól. Nehezményezik, hogy már egyenesen divat – árad a médiából, és megvannak a maga celebjei. Az ördögöt festik a falra, hogy maholnap kötelező lesz, és ők, szegény „normálisok” lesznek az elnyomott kisebbség. Felháborítónak tartják, ha az érintettek nem szégyenkeznek, netán felszabadultan mernek viselkedni: „Az arcunkba tolják a másságukat! Undorítóak! Provokálnak!” Egészséggel, betegséggel, civilizációs ártalmakkal hozakodnak elő. Felvetődik, mennyire rossz példák ők a gyerekeknek, majd hosszas diskurálás következik arról, hogy a szóban forgó személyek tehetnek-e másságukról. Együttérzést érdemelnek-e, vagy inkább a saját érdekükben is győzködni kell őket arról, hogy nemkívánatos tulajdonságuk megváltoztatható?

Tovább

Női szörnyetegek, családrobbantó bombák

Nem a családok sokfélesége veszélyezteti a társadalmat, hanem a családon belüli erőszak.

Május végén tartották Budapesten a családok világtalálkozóját, melynek keretében három különböző rendezvényen (a címadó főesemény mellett demográfiai fórum is volt, valamint megrendezték az Egy Közülünk nevű abortuszellenes szövetség konferenciáját is) a tudományos alapon érvelő (gyanútlan?) szakemberektől a szélsőséges fundamentalistákig széles skálán mozgó előadókat felvonultatva szálltak síkra a szervezők az úgynevezett természetes család kizárólagossága mellett.

Tovább

Anyaság sterilen, kondibérlettel?

A nők ma már teljesen szabadon eldönthetik, hogy főállású anyák vagy dolgozó anyák akarnak-e lenni.

Anyák napja hiába szép ünnep, az elmúlt vasárnap újabb alkalom volt – a nem kevesebb megrázkódtatással járó nőnap után – a tudálékos politikusok, a behódoló álcivilek és a nőgyűlölő médiacelebek számára, hogy jól a „helyükre” küldjék a nőket. S miután a méltóság és a család fogalmát már sikerült elintézni, ezúttal az anyaság fogalmát borították nyakon egy nekik tetsző ideológiai mázzal.

Tovább

Mitől védjük meg a gyerekeket?

A vallásos szervezet bezúzatta a "fütyis színezőt", a gyerekverést propagáló könyvet viszont eddig nem kifogásolta.

Korábban felvetődött, hogy írok a Nem a gólya… című szexuális felvilágosító füzet elleni, sikerrel záruló hadjáratról, de az elmúlt napok-hetek közéleti viharaiban nevetségesen jelentéktelen ügynek tűnt. Nemrég azonban történt valami, ami miatt mégis fontosnak tartom a témát: megjelent egy a kimért, tudatos gyermekbántalmazást elfogadhatóként bemutató könyv. De hol az összefüggés? Kezdjük az elején!

Tovább

A közvetett női hatalom mítosza

Az amerikai first lady hálátlan szerepe

A közelmúltban mutatták be a hazai mozikban is a Jackie című filmet, amely a John F. Kennedy meggyilkolását követő napokat jeleníti meg a talán leghíresebb first lady szemszögéből. Ennek a valós eseményeket bemutató alkotásnak a megtekintése után aligha vágyna bárki is az amerikai elnökfeleség szerepére – ugyan ki akarna félrelépéseket is tűrve, diplomáciai kellékként funkcionálni a férje oldalán, akinek a politikai siker érdekében rendezett családi életet kell a kirakatba tennie? A Natalie Portman által megszemélyesített Jacqueline Kennedy, akinek még a gyászát sem hagyják úgy megélni, ahogy számára legjobb volna, végtelen cinizmussal különbözteti meg a valóságot és a megjeleníthető-megjelenítendő látszatot. Minden percben forgatókönyv nélküli szerepet játszik.

Tovább

Elvisz a gender Isztambulba

Miért van szükség a társadalmi nemek tudományára? Válasz Puzsér Róbert írására

Csakúgy, mint a hagyományos-hierarchikus nemi szerepek féltő dicsőítése, a liberalizmus és a politikai korrektség püfölése is garantált siker a mai Magyarországon. Mind a feminizmus, mind az emberi jogi szemlélet szintén könnyű préda – nem kevésbé a g betűs szó, ami valóságos mumus. Autentikus jelentése itthon egyiknek sem közismert, így hát kézenfekvő és hatásos az extrém külföldi túlkapásokat segítségül hívó, orwelli víziókat is belebegtető hangulatkeltés. Meg persze a csúsztatás – hiszen az alt-right előadó Milo karrierjét sem az ellene tüntető diákok törték derékba, hanem a saját meggondolatlan határátlépése.

Tovább

Csak kvótát ne! De akkor mit?

A kvóta megvalósulása nem azt jelenti, hogy alkalmatlan nők kerülnek pozícióba, hanem azt, hogy az eddig kiszorult alkalmasak végre esélyt kapnak.

A női kvóta gondolatának felvetését a hazai közéletben mindig is meglehetős berzenkedés fogadta, a jelenlegi politikai klímában pedig végképp nem tűnik aktuálisnak. Pedig lehet, hogy most nagyobb szükség volna rá, mint valaha.

Tovább

Nemi alapú erőszak: nincs egyensúly

És ha kiderülne, hogy mégis van, az nem támasztana fel egyetlen halottat és nem forrasztana össze egyetlen csontot sem.

December 10-én fejeződött be a 16 Akciónap a nők elleni erőszak megszüntetéséért elnevezésű globális kampány, amelyet 1991 óta tartanak a világ számos országában. A kampány a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján, november 25-én veszi kezdetét (1960-ban e napon gyilkolták meg a Dominikai Köztársaságban a diktatúrát ellenző Mirabal nővéreket), és az emberi jogok világnapjáig, december 10-ig tart (1948-ban e napon fogadta el az ENSZ az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát). Idén számos tudatosságnövelő programmal nem először tartottuk meg a kampányt hazánkban is, azzal a fő követeléssel, hogy Magyarország végre ratifikálja, azaz iktassa törvénybe az Európa Tanács komplex intézkedéseket előíró áldozatvédelmi dokumentumát, az Isztambuli egyezményt.

Tovább

Burkini és emberi jogok

A nőket könnyebb kontroll alatt tartani, mint az Iszlám Államot.

Hétköznap délelőtt, tömeg a négyes-hatoson. Egy középkorú férfi egyre közelebb nyomakszik hozzám, jóval erősebben, mint amennyire a jármű viszonyai elkerülhetetlenné teszik. Visszaél azzal, hogy egy tapodtat sem tudok arrébb mozdulni, számít is erre. Arra kevésbé, hogy mindezt nem tűröm csendben – rendreutasításomra egyből visszakozik, csak az orra alatt morog ékes magyarsággal valamit. Így is füstölögve szállok le. Nem kezdek azon morfondírozni, hogy az öltözetem tehet-e az incidensről – a nők köztéri jelenléte önmagában olyannyira „provokatív”, hogy még a XXI. századra sem sikerült mindenkinek megszoknia. És elnézve az utóbbi hetekben csapott hűhót a muszlim női ruhadarabok körül, most már a korábbinál is biztosabb lehetek benne, hogy ezen a zsákruha viselése sem változtatna.

Legalábbis itt Európában – azokban az országokban, ahol általános elvárás a nőktől a test, illetve a haj vagy az arc elfedése; az a nő, aki ennek ellenszegül, nem csak az erkölcsrendészet vegzálására számíthat, de gyakorlatilag szabad préda. Vajon mennyire lehet csodálkozni azon, hogy a nők azokat a ruhadarabokat, amelyek számukra otthon relatív védettséget nyújtottak, nem sietnek egy idegen és többnyire ellenséges környezetben levetni? Csakhogy itt meg ezek viselése miatt lesznek zaklatás áldozatai: hidzsábban (fejkendőben) felszállni a villamosra, mondjuk Franciaországban, nem túl biztonságos. Az eredmény: a nők két tűz közé szorulnak.

Tovább

Megkeresztelni, eltemetni, elnevezni

Az abortuszellenzőknek nem az abortuszok számának csökkentése a céljuk – ha így lenne, ők járnának az élen az óvszerek osztogatásában.

Október 3-án, a „fekete hétfőn” Lengyelországból érkező fotók, videók árasztották el az internetet az utcákon hömpölygő esernyőáradatról. Aznap a lengyel nők az 1975-ös izlandi sztrájk mintájára nem mentek be dolgozni és megtagadták az otthoni munkát is: az irodák, egyetemek, közintézmények mintegy hatvan városban kénytelenek voltak bezárni. Elözönlötték az utcákat a reprodukciós jogaikat és az embertelen szigor halálos áldozatait gyászolandó sötét színekbe öltözött, és az illegális terhességmegszakítások eszközeként szimbólummá vált vállfákkal felszerelt tiltakozók. Miközben döbbent ámulattal figyeltem a híreket, a példátlan összefogást méltató kommentelők közt felbukkant néhány szörnyülködő: hogy képesek nők ilyen tömegekben tüntetni azért, hogy „megölhessék a gyerekeiket”?

Tovább

Gondoskodom, tehát nő vagyok?

Meg kell válnunk a termelő- és újratermelő munkák nemekhez társításától.

Belefutottam a napokban egy tévéreklámba: benne a család­anyát néhány napra szakáccsal, takarítóval, sofőrrel és további szakemberekkel helyettesítik, amit a már-már komikusan passzív családapa és a két gyerek meglehetős fanyalgással fogad. A tanulság az, hogy anya pótolhatatlan, és kávéval érdemes frissítenie magát, hogy bírja a strapát. Nem egyedi a jelenség: szoktak ezen az elven ajánlani a leterhelt feleségeknek-anyáknak joghurtot, nyugtatótablettát, fejfájás-csillapítót, vitamint és egy áruházlánc előnyben részesítését. „A nők csodálatosak: szépek, kedvesek, gondoskodnak a gyerekekről és rólunk, férfiakról” – emlékeznek?

Tovább

Szingliörömök, szinglikönnyek

A valóságban egyetlen nő sem szokta megbánni, hogy nem ment feleségül Hufnágel Pistihez.

A szingli: egyedülálló nő, aki élvezi a helyzetét – vagy csak úgy tesz, mintha élvezné? Sosem tudjuk, hányadán állunk vele. A „szakirodalom” általában önző, független némberként ábrázolja, ám éles szemű politikusunk néhány évvel ezelőtt hordában észlelte. Élete a tévésorozatokban maga a csillogás, ám a magyar lélek neves kutatója szerint egészségtelenebb, mint a dohányzás, a humorista-blogger szerint pedig „végül is nyomorultság”. A szingli hol olyan erős, hogy egy egész nemzet fennmaradását veszélyezteti, hol meg olyan gyenge, hogy Bagdy Emőke rendelőjében sír – méghozzá annyira keservesen, hogy nevető társait is megfosztja szavahihetőségüktől.

Tovább

Vagy-vagy? Anyaság vagy egyéni érvényesülés?

A női munkavállalás akkor vált-válik hirtelen problémává, ha potenciálisan személyes kiteljesedést-megelégedettséget okoz, és anyagi, társadalmi megbecsültséggel jár.

Karrier – e szó hallatán középkorú, nadrágkosztümös, szigorú fellépésű vezérigazgató asszonyt szokás elképzelni, aki a maga rideg lényével és megkeményedett arcvonásaival bizonyára pocsék feleség és anya. Már ha egyáltalán az – fiatalabb kiadásáról előre borítékolható, hogy ha így folytatja, nem lesz egyik sem. Vagy mert viszolyog e szerepektől, vagy mert hiába keres olyan férfit, akinek ő a maga antinő mivoltában kellene. Ez derül ki legalábbis, ha beírjuk az internetes keresőbe a „karrierista” kifejezést: a találatok jelentős része nőkkel, azon belül is társkeresési problémákkal kapcsolatos.

Tovább

Tűzoltó leszel s katona

A női életutakra sokkal jellemzőbb a társadalmilag elvárt „kötelező körök” lefutása.

Amikor Tarja Halonen, az első nő, aki betöltötte Finnország elnöki posztját (ráadásul rögtön két cikluson keresztül), egy óvodába látogatott, és megkérdezte a gyerekeket, hogy mik szeretnének lenni, többen lelkesen rávágták: „Elnök!” Egy kisfiú azonban hallgatagon félrehúzódott. „Hát te nem szeretnél elnök lenni?” – fordult hozzá Halonen, hogy felvidítsa. „De hát a fiúk nem lehetnek elnökök!” – válaszolta lemondóan a gyerek. E kedves skandináv anekdota nálunk kétségtelenül abszurdnak hat, de szemléletesen példázza a (jól vagy rosszul értelmezett) környezeti hatások jelentőségét a gyerekek önbizalmára és a jövőképére nézve.

Tovább

Hogyha emberek leszünk - válasz Puzsér Róbert cikkére

Tényleg már csak a „természeténél fogva" vadászó hímet hiányoltam az írásból, akinek „joga van" félrelépni.

Puzsér Róbert Hogyha lesz egy lányom című cikkében (MN, augusztus 4.) miközben szándéka szerint fontos társadalmi jelenségek kapcsán töri meg a hallgatást, és nagy életbölcsességeket csöpögtet képzelet- és reménybeli ivadéka fejébe, derékig gázol olyan nemi sztereotípiákban, amelyek már száz évvel ezelőtt sem működtek, ma pedig végképp nem szolgálják egy lány- vagy fiúgyermek érdekeit. „A férfiak állatok. Szexuális ösztönök által hajtott biológiai gépek, akiknek nem szabad hinni, mert semmi mást nem akarnak, csakis dugni." Ha egy nő szájából hangzott volna el ez a magvas kijelentés, az illető (ha egyáltalán leközölték volna az írását) már rég le lenne frusztráltnémberezve, férfigyűlölőzve, horribile dictu feministázva, és ropogna alatta a máglya. De egy férfi hozakodott elő vele – őt pedig e vagány szókimondásáért még jól hátba is veregetik. Pont akkora taps jár neki, amekkora buksisimit a női gyarlóságokat ostorozó és a hagyományos női szerepeket ugyan meg nem élő, de legalább bőszen dicsőítő nők szoktak kapni. A látszólagos önkritikába, szellemességbe csomagolt status quo kelendő áru.

Tovább