Nemrégiben Budapest egyik forgalmas terén az akkor még kint lévő Soros-démonok között szokatlan hirdetmény bukkant fel. Bűnbánó „lovag” kérte rajta volt barátnője bocsánatát és – ha már lúd, legyen kövér – a kezét. Romantikus? Szerintem meg nagyképű és agresszív.
A plakát alkotója, úgy látszik, nem tanult a néhány éve hasonlóképp akciózó társa csúfos kudarcából. Az akkori lánykérő két hatalmas molinót feszíttetett ki egy szintén fővárosi épület falára. A megszólított lány azonban a környéket is nagy ívben elkerülte, így a reménybeli vőlegény legfeljebb adósságra tett szert, feleségre nem.
Mindkét „hősszerelmes” korábbi hibáját akarta ily módon helyrehozni, legalábbis ezt állították. Nem tudjuk, mi volt a hiba, de valószínűleg többről lehetett szó egy vissza nem csavart fogkrémes kupaknál. Feltételezem, a kevésbé harsány, négyszemközti bocsánatkérés nem járt kielégítő eredménnyel, azaz a menyasszonyjelölt továbbra is ragaszkodott a kapcsolat lezárásához. Így azt gondolták, a gyűrű csillogása biztosan megszédíti – azt a nőt, aki látni sem akarja őket. (Logikus, nem?) Csak egy házassági ajánlattal kell előrukkolni, és az öntudatos, szívtelen némber biztosan térdre hull! Elvégre melyik nő ne alélna el a csábító lehetőségtől, hogy egész életében moshat, főzhet, takaríthat valakire, aki egyszer már megbántotta? Sőt, gondozhatja is egyedül a közös gyerekeiket, és – a családot összetartani köteles jó asszonyként akár félrelépéseket is megbocsátva – lemondhat az egyéni szakmai érvényesülésről és a szabadidőről?
Joggal szólnak közbe néhányan, miszerint a házasság nem minden esetben ilyen, és a kölcsönös megbecsülésen is alapulhat. Természetesen. Ugyanakkor egy olyan alakból, aki ennyire nem képes tiszteletben tartani a másik ember döntéseit, szabad akaratát és személyiségi jogait (a plakáton a nő teljes neve olvasható volt, ám az aláírás elmaradt), nem sok jót nézek ki az egyenrangú kapcsolat szemlélet és a méltányos otthoni munkamegosztás terén sem.
A következő ellenvetés az lehet, hogy sok nőnek ez utóbbiak nem fontosak (illetve fiatal korukban azt hiszik, hogy nem fontosak – középkorú nőkkel beszélgetve ki szokott derülni, utólag megbánták, hogy annak idején nem ragaszkodtak hozzájuk). – Hány nő mit megadna azért, hogy feleségül vegyék! – zúg az érdekes módon zömmel férfiakból álló kórus. (Túl sok nő nyaggatta őket a házasságért? Vagy csak szeretnék hinni, hogy az ő házassági ajánlatuk a nők álmainak netovábbja? Nem tudjuk.
Miért is? Hogy hetedhét országra szóló lakodalmat csaphasson, ahol még a székszoknyák színét is többnapos tanakodás után döntik el? Hogy átírhassa a Facebook-státusát „házas”-ra, és begyűjthessen az esküvői fotókért kétezer lájkot? Nem tagadom, ma is vannak nők, akik az esküvőt látják a legjobbnak és a legtöbbnek, ami életük során történhet velük. Azt sem mondom, hogy ez minden esetben valamiféle hamis tudat eredménye – miért ne lehetne valóban nagy öröm és életre szóló élmény a család és a barátok előtt összekötni az életünket a szerelmünkkel, felelősséget vállalva egymásért, hivatalossá téve a kapcsolatunkat? Azonban úgy tűnik, a többség belátja, hogy ezzel a gesztussal csak egy jól működő, stabil kapcsolatot érdemes megkoronázni (ami ez esetben mindkét félnek egyforma öröm), nem pedig egy elrontott kapcsolatot „megmenteni”.
Azaz még ha a házasság nem is veszít jelentőségéből, egyre kevesebben veszik be azt a sztereotípiát, miszerint ez egy ajándék, amit az addig húzódozó, elköteleződéstől rettegő, függetlenségét mániákusan féltő férfi nyújt át nagy kegyesen, szerelme csalhatatlan bizonyítékaként, az évek óta megfeszülten csak erre váró, az esküvőt életcéljaként és önmegvalósítása csúcsaként megélő, így most örömében (hiszen végre sikerült „megfognia” a férfit!) menyasszörnybe átvedlő nőnek. Valószínűleg ez a populáris kultúra által is sokszor megerősített elképzelés ültette a plakátoló fejébe a gondolatot, hogy ha ország-világ előtt elkiáltja magát, hogy „Kellesz!”, az minden ellenállást meg fog törni. Elvégre mi lenne nagyobb elismerés, sőt, társadalmistátus-emelkedés egy nőnek, mint az, hogy ennyire kell egy férfinak?
Ez a logika magyarázza a nyilvános lánykérés divatját. Sokan szép gesztusnak tartják, de én ezt is a manipuláció egy formájának gondolom. A házasságról a párnak kettesben kellene határozni, a nyilvános ünneplés helye az esküvő. Tudunk olyat, hogy a nő, akinek nyilvánosan megkérték a kezét, nemmel válaszolt volna a meghatott tömeg előtt? Vagy akár olyat, hogy szeretne még várni a házassággal, netán feltételhez köti? De ez esetben legalább a formális lehetőség adott, hogy a megszólított reagáljon, és az esély megvan, hogy a gesztus, minden visszássága ellenére, jól sül el, és a partner örül neki. Noha semmiképpen sem szerencsés egy éremátadóra vagy diplomaosztóra időzíteni, azaz olyan szituációra, aminek a nő egyéni teljesítményéről kellene szólnia. Ilyen esetben felér egy otromba figyelmeztetéssel: „Szép, szép, amit elértél, de azért ne felejtsd el az igazi szereped.”
Ennél otrombább csak a maga egyoldalúságával köztéren virító plakát lehet. Az a helyzet, hogy míg a nyilvános lánykérés témája meg szokta osztani a hozzászólókat, ilyen esetekben egyértelmű többségbe kerülnek azok a nők, akik egyáltalán nem örülnének hasonló gesztusnak. Nemes egyszerűséggel arról van itt szó, hogy akármennyire is központi vágy lehet a nők egy része számára a habos-babos esküvő, nem attól a férfitól várják, hogy megkérje a kezüket, akit a közelmúltban dobtak ki. És nem is ok nélkül.
A hiteles bocsánatkérés ott kezdődik, hogy a vétkes fél, ha korábban nem is sikerült neki, legalább ezúttal megpróbálja tiszteletben tartani a megbántott fél méltóságát és akaratát – ha ez épp az, hogy lépjen le, és hagyja békén, akkor azt. A bocsánatkérés nem pénzérme, amit ha bedobunk az automatába (értsd: a továbbra is dehumanizált másik félbe), kijön cserébe a csoki. A nyilvános felületeken tündöklő szánom-bánom lovagoknak saját jogosultságtudatuktól elszakadva azt kellett volna megfontolniuk még a plakátragasztás előtt, hogy a nő minek örülne. Egy párkapcsolatot ugyanis a hétköznapok minősége határoz meg, nem pedig az alkalmi felhajtás. Persze ha a mindennapos odafigyelés mint alap megvan, jöhet a romantika. Olyan formában, amit a másik fél is annak érez.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.25.
