Karrier – e szó hallatán középkorú, nadrágkosztümös, szigorú fellépésű vezérigazgató asszonyt szokás elképzelni, aki a maga rideg lényével és megkeményedett arcvonásaival bizonyára pocsék feleség és anya. Már ha egyáltalán az – fiatalabb kiadásáról előre borítékolható, hogy ha így folytatja, nem lesz egyik sem. Vagy mert viszolyog e szerepektől, vagy mert hiába keres olyan férfit, akinek ő a maga antinő mivoltában kellene. Ez derül ki legalábbis, ha beírjuk az internetes keresőbe a „karrierista” kifejezést: a találatok jelentős része nőkkel, azon belül is társkeresési problémákkal kapcsolatos.
De hát mit vétett szegény karrier – a francia carriere szó eredetileg a lovak futtatását, illetve az arra szolgáló pályát fedte –, hogy ilyen csúnya, férfiriogató szitokszóvá vált? Mai, szótári-tankönyvi jelentésében sem más, mint életpálya, illetve életpálya-építés. Nem szorítkozik a vállalati szférára, a felső vezetésre – tulajdonképpen mindenkinek van karrierje, aki egyéni képességeit, érdeklődését és a munkaerőpiac lehetőségeit együttesen figyelembe véve célorientáltan, tudatosan választ foglalkozást. Persze ha nőkről van szó, már ez is túl sok lehet: még az egyszerű „dolgozó nő” is gyanús!
Mindig hitetlenkedő mosollyal reagálok, ha még ma is találkozom magyar kontextusban ezzel a rendkívül naiv szóösszetétellel – nagyjából annyi értelme van, mint a furcsán hangzó „dolgozó férfi” kifejezésnek, elvégre hányan engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak?
Az is csupán egy mítosz, hogy a „dolgozó nő” modern jelenség lenne. A nők nagy része mindig is dolgozott (a háztartásban, gyermeknevelésben, a mezőgazdaságban stb.), a 19. század második felétől induló társadalmi változások kapcsán legfeljebb a nők otthonon kívüli munkavállalásáról beszélhetünk. Deák Ferenc, nem meghazudtolva „a haza bölcse” címet, védelmébe vette Illésy Györgyné Ember Karolinát, aki a képviselők nagy megrökönyödésére 1870-ben gyorsírói állásra jelentkezett az Országházba: „…oly egyént, aki valamit tud, és tudását érvényesíteni kívánja, csupán azért, mert nő, elutasítani nem lehet”. Deák ezzel megalapozta a nemi diszkrimináció tilalmának hazai hagyományát, a szellemi munkákban érvényesülni akaró nőt mégis még hosszú évtizedekig ellenkezéssel és álságos aggodalmakkal fogadták. Attól furcsamód senki sem tartott, hogy a cselédlányok, a földműves vagy gyári munkásasszonyok, netán a prostituáltak megélhetési módja fenyegeti a női és/vagy az anyaszerepet, illetve az ország érdekeit (a „hungarák” szépsége egyeseknél még nemzeti büszkeség forrásává is vált!) – a tiltakozást az első tisztviselőnők, gyógyszerész- és orvosnők, egyetemi tanárnők váltották ki.
Láthatjuk, a női munkavállalás akkor vált-válik hirtelen problémává, ha potenciálisan személyes kiteljesedést-megelégedettséget okoz, és anyagi, társadalmi megbecsültséggel jár. Ennek a férfiak szempontjából két következménye van: egyrészt a pályán levő férfiak riválist látnak a mellettük megjelenő nőkben, akik kiszorítását zárt férfiklubba tömörüléssel és szexista érvekkel, a nők alkalmatlanságának folyamatos hangoztatásával vélik leghatékonyabban biztosítani. (Ez máig sem változott, lásd a politikusnőkkel kapcsolatos vélekedéseket.) Másrészt a jól kereső nő a magánéletben megszabadul a férfitól való függéstől. Vannak, akik ezt fenyegetésként értelmezik a férfiasságra nézve, pedig mi lehet annál nagyobb magánéleti dicsőség, mint az, ha valaki képes elérni, hogy a párja önmagáért, szabad akaratából és ne gazdasági, társadalmi függés miatt akarjon vele lenni? A férfiak félelme a „karrierista” nőktől mélyen gyökerező önbizalomhiányról árulkodik. Vajon miért nem merjük próbára tenni kapcsolataink hitelességét azzal, hogy kiiktatjuk belőlük a társadalmi kényszereket?
A vita e pontján szokás előhúzni az adu ászt, az anyaságot, ami, mint gyakorta halljuk, szöges ellentétben áll a karrierépítéssel. Nem úgy az apaság! A férfi egyéni érvényesülése inkább még hozzá is járul szülői szerepének sikeréhez, hiszen így jobb anyagi helyzetet és társadalmi pozíciót tud gyermekei számára biztosítani. Ugyanez visszafelé is igaz: a családapaság kifejezett munkaerő-piaci előnyt jelent a férfi számára. Nők esetében viszont „az anyaság büntetéséről” (motherhood penalty) beszél a szakirodalom, azaz a kisgyermekes anya nemkívánatos munkaerőnek számít. Ördögi kör figyelhető meg: az otthoni feladatok egyenlőtlen megosztását a munkahelyek többsége feltételezi és újratermeli. A „rendezetten élő” férfiról biztosra veszik, hogy „ellátja valaki”, és ennek megfelelően terhelik – ami pedig megnehezíti az egyenlő otthoni feladatvállalást akkor is, ha a pár mindkét tagjának ez lenne a szándéka.
Ez egyébként nem csak hazai sajátosság: Sarah Thébauld, a Cornell Egyetem szociológusa fiatal házas amerikai férfiakat vizsgálva azt találta, hogy a munkakörülményeik miatt nehezen felelnek meg az egalitáriánus férj- és apaszerepnek, amit pedig egyre nagyobb arányban tartanának kívánatosnak. A nők nagyobb személyes áldozatának szükségességét a biológiával szokás indokolni: noha elvileg minden egyéb feladat megosztható, szülni és szoptatni csak a nők képesek. S hogy ez a gyakorlatban mennyire korlátozza az anyákat, attól függ, hogy a társadalom, amelyben élnek, mennyire könnyíti meg számukra e terheket. A Délmagyarország újságírója 1913-ban attól tartott, hogy a nők értelmiségi pályákra áramlásával „meg fog történni az a kicsike kómikum, hogy a védőügyvéd-asszony 15 perc szünetet fog kérni, hogy a kisleányát – megszoptassa”. A szerzőt, aki még leírni is pironkodott e szót, valószínűleg ma sem ütné meg a guta, tekintve, hogy Licia Ronzulli olasz EP-képviselő mekkora hüledezést váltott ki, amikor 2010-ben úgy szavazott, hogy közben táplálta magára erősített csecsemőjét. Zvolenszky Zsófia, az ELTE filozófusa is meghökkenést keltett, amikor pár hónapos gyermekét magával vitte a szakmai konferenciákra, és amíg megtartotta előadását, letette a picit néhány játékkal a tanári asztalra, vagy éppen valamelyik tisztességben megőszült kollégája kezébe nyomta. Még ha néhányakban felmerül is, hogy (akár a csecsemő, akár a hallgatóság szempontjából) vajon a legjobb megoldás-e gőgicsélő, építőkockával zörgő, időnként síró babát értekezletekre, tárgyalásokra, előadásokra hurcolni, e bátor kezdeményezések két dologra mindenképpen felhívják a figyelmet. Egyrészt a munka és a család összeegyeztetése csak női probléma a férfiak szempontjából, holott ők is szülők, fel sem merül (férfi képviselőt ölében a gyerekével szavazni még nem láttunk); másrészt a közszféra olyannyira (hagyományos értelemben vett) férfiarcú, rendszerszinten olyannyira kevés a segítség (pl. gyermekmegőrző csak elvétve szokott lenni a tudományos konferenciákon), hogy a szigorúan elválasztott köz- és magánszféra közt lavírozó nők egyéni kreativitással kénytelenek trükközni.
De hát mi végre ez a nyaktörő szerepzsonglőrködés, miért nem valósítják meg magukat a nők „csak” az anyaságban (ami, mint tudjuk, a női önmegvalósítás legszebb formája) – ez szokott lenni a következő kérdés. Az ezzel a baj, hogy először is mindenki ember, a maga sajátos képességeivel, törekvéseivel, vágyaival, és csak utána férfi vagy nő; a személyes kibontakozás és a párkapcsolat-szülőség az életnek pedig két különböző területe. Egyénenként eltérő lehet, hogy kinek mennyi igénye van az egyikre és a másikra (igen, az emberek egy része tökéletesen beéri csak az egyikkel, és nem kér a másikból), de a legtöbb embernél ezek nem fedik le és nem pótolhatják egymást. Ez megmagyarázza az évről évre növekvő felháborodást azokban az esetekben, amikor egy-egy közszereplő visszafelé akarja vezetni a nőket. Meglehet, hogy a magyar nők nem a feminizmus túlkapásairól híresek, és a saját szocializációjukkal is meg kell küzdeniük az önérvényesítésük során (erről majd bővebben egy következő írásban lesz szó), de ez akkor sem fog sikerülni.
Nem marad más hátra, mint a törekvés egy olyan társadalom felé, ahol karrier és gyermekvállalás – hála a hathatós munkajogi védelemnek, a nyilvános szoptatás teljes körű elfogadottságának, a kiterjedt bölcsődehálózatnak, a családbarát munkahelyek sokaságának, az apagyesnek és számos hasonló támogató intézkedésnek – „vagy-vagy” helyett „és”-sé válik.
A szerző a Nőkért Egyesület elnöke
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.08.17.
