A kövérségről a többségnek a fogyókúra jut eszébe, a diéta, a testmozgás, és talán néhány megbélyegző jelző, pl. lusta, torkos, igénytelen, akaratgyenge. Az ítélkezés mellőzéséről és a sokféleség elfogadásáról szó sem lehet?
A kövérség megítélése korszak- és kultúrafüggő, de egy, a súlya miatt naponta megszégyenített mai magyar nőt aligha fog vigasztalni a Willendorfi Vénusz, Rubens művészete, netán a Karib-tengeri szigetvilágot vagy az afrikai Kamerunt megjárt barátok beszámolója arról, hogy arrafelé a kövérséget a szépséggel, gazdagsággal, termékenységgel kötik össze, és a soványak kénytelenek színes, bő ruhákkal elkendőzni előnytelennek számító testalkatukat. A mai magyar kövér nőnek a – paradox módon – kisebbségi érzés jut, az önbizalomhiány, a megszégyenítés; a család, a barátok, ismerősök kéretlen kritikái és jótanácsai. Ha emiatt inkább kerüli a társaságot, és otthon marad, akkor sincs biztonságban: a netet böngészve lehet, hogy az ország fitneszgurujának egy kövér nőt minősíthetetlen hangnemben kiosztó posztjába botlik, a tv-t bekapcsolva pedig a kövér embereket nevetség vagy sajnálat tárgyává tevő műsorra bukkan. Nem éppen rózsásnak mondható helyzet: Magyarországon mindössze egyetlen fat acceptance (a kövérséget elfogadó) blogról tudok (embracethefat.blog.hu), holott tőlünk nyugatabbra – noha az előítélet ugyanúgy jelen van – az érintettek már egy egész mozgalomra támaszkodhatnak.
Kira Nerusskaya, fat acceptance blogger
A hatvanas évek végének Amerikájában, egy időben a feketék polgárjogi mozgalmával, a feminizmus második hullámával és a melegmozgalom kibontakozásával a kövér emberek is öntudatra ébredtek: 1967. november 4-én, amikor a New York-i Central Parkban 500-an gyűltek össze és tiltakoztak a kövérek megbélyegzése ellen, létrejött a kövérség elfogadását és elfogadtatását célul kitűző ún. fat acceptance mozgalom, melynek nyomán két évvel később hivatalosan is megalakult a máig aktív NAAFA (National Association to Advance Fat Acceptance – A Kövérség Elfogadását Előmozdító Nemzeti Szervezet). E mozgalom hívei magukat (a nőkhöz, melegekhez, afroamerikaiakhoz, fogyatékossággal élőkhöz hasonlóan) hátrányos helyzetű társadalmi csoportként tételezik, akikkel kapcsolatban szintén rosszindulatú sztereotípiák és elmarasztaló mítoszok kaptak lábra, melyek eredménye (ugyanúgy, mint a többi csoport esetében) a diszkrimináció. Küzdelmük három fő területre összpontosul: egészségügy, jog és esztétika, közvélekedés.
Elsősorban – többek közt szakfolyóiratokban megjelenő tanulmányokra támaszkodva – azokat a nézeteket igyekeznek megcáfolni, miszerint a kövérség minden esetben egészségtelen és káros, a diéta pedig minden esetben egészséges és hatékony. Francine Grodstein 1996-os kutatása szerint a diétázók 95%-a 1-5 éven belül visszaszedi a leadott súlyt. A fogyókúrára mégis egész iparág épül, melynek kiemelt érdeke a tömeges testkép- és önértékelési zavar fenntartása.
A „siker” nem is marad el: már 30 évvel ezelőtt is 80-90%-os elégedetlenséget mértek amerikai nők között a saját testüket illetően (Marcia Hutchison, 1985), és a tendencia azóta csak tovább romlik: Linda Smolak 1996-os felmérése szerint az amerikai férfiak 25, a nőknek pedig 45%-a diétázik, és évente összesen 40 milliárd dollárt (!) költenek fogyúkúrával összefüggő termékekre. Pedig Naomi Wolf A szépség kultusza című, magyarul is megjelent sikerkönyvében (mely nem kapcsolódik kifejezetten a fat acceptance mozgalomhoz, viszont kritikai górcső alá veszi korunk soványságkultuszát) rámutat, hogy sikeres „fogyasztószer” nem létezik, hiszen ha létezne, az egy idő után a fogyókúraipar öngyilkosságához vezetne.
A fat acceptance mozgalom egyik oldalága a Health At Every Size (Egészség minden méretben) kampány, amely az önelfogadást, a lelkiismeret-furdalástól mentes, „intuitív” evés örömét, és ezzel együtt a mozgás mindenkit megillető jogát hirdeti. Ugyanis a magukat mozgásra rászánó kövér emberek (pl. ha futni, vagy konditerembe mennek), gyakorta válnak gúnyos megjegyzések, becsmérlő pillantások céltábláivá. A mozgalom aktivistái emellett azt is hangsúlyozzák, hogy a kövér (illetve bármilyen alkatú) emberek a mozgás öröméért, és ne a testük megváltoztatásának szándékából sportoljanak; azaz, helytelenek és romboló hatásúak a nálunk igencsak bevett, a saját test gyűlöletére buzdító, „égjen az a zsír!” típusú edzői instrukciók. (E ponton szívesen csatolnám fényképen az edzéstervemet elkészítő tréner döbbent-értetlen arckifejezését, amikor, átlagos/telt alkatúként, automatikus kérdésére, hogy honnan akarok fogyni, azt válaszoltam: „sehonnan, az állóképességemen szeretnék javítani.”) Egy kövér ember is lehet fitt: „én például akkora vagyok, mint egy mammut, mégis végignyomok két futós spinning órát is akár, és bármikor felbiciklizek a Gellérthegyre, vagy a Gazdagrétre, vagy akárhová” – mondja Liptay Orsolya fordító, kerékpározást népszerűsítő aktivista.
Ami a mozgalom jogi vetületét illeti, a kövéreket sújtó tévhitek közös gyökere az a feltevés, hogy a társadalmi normánál nagyobb méretű testből negatív jellemvonásokra lehet következtetni. Emiatt a kövér emberek hátrányba kerülnek álláskeresésnél, mert az alkalmazó azt feltételezi, hogy nem elég munkabírók. Negatív előfeltevések áldozatai lehetnek még a tanulmányaik során is: 2013 nyarán a New Mexico-i egyetem pszichológia (!) oktatója, Geoffrey Miller a következőt üzente a Twitteren keresztül: „Kedves túlsúlyos PhD hallgatók! Ha nincs elég akaraterőtök abbahagyni a szénhidrátevést, nem lesz a disszertáció megírásához sem!” – holott a kövér testalkat egyáltalán nem biztos, hogy túlevés következménye, vagy ha mégis az, semmi sem igazolja, hogy az akaraterő hiánya az élet más területein is megjelenne. „Hetente ötször járok spinningre, mindenhová bringával járok, télen is, mellette igyekszem nem összevissza enni, és így is nagyon nehéz fogynom. Nem kellene egyből elmarasztalni azokat, akik kövérek, mert lehet, hogy több önuralmuk van, mint az őket bírálóknak, csak éppen nekik nehezebb” – hívja fel a figyelmet Orsi. „Én sem ítélek el senkit, aki nálam nehezebben tanul nyelvet.”
A kövér embereket kellemetlenségek várják akkor is, ha repülővel akarnak utazni: a járatok kialakítása nem veszi figyelembe az emberek közti méretkülönbségeket, így akinek nem elég a 48-49 cm hely, vagy a szomszédja haragját kockáztatja, vagy kénytelen két jegyet venni. Egy malayziai légitársaság bevezette a testsúlykilogrammok alapján kiszámított jegyárakat, ez is bőven kimeríti a testsúly alapú diszkrimináció fogalmát. Utóbbi ellen Amerika-szerte több tiltó rendelkezés született, ám a mai napig érvényben van az a (vitatott) megközelítés, hogy a kövérség csak akkor számít védett tulajdonságnak (azaz csak akkor vonatkozik rá jogilag a hátrányos megkülönböztetés tilalma), ha igazolhatóan betegség eredménye. Az Egyesült Királyságban – ahol egy 2012-es felmérés szerint minden ötödik ember vált már testszégyenítés áldozatává, (egyelőre el nem fogadott) törvényjavaslat született arról, hogy a „megjelenés alapján történő diszkrimináció” a szexizmussal vagy az rasszizmussal azonos tiltás alá essen.
És mi a helyzet a mozgalom harmadik fő területével, az esztétika és a közízlés kérdésével? A kövér emberekkel szembeni előítéleteket (függetlenül attól, hogy miért híztak el) már csak azért is kell felszámolni, mert súlyos torzulást okozhat nem csak a testképben, de az értékrendben is: Katherine Mallin és munkatársai 1991-es kutatási eredményei szerint az amerikai 10 éves gyerekek 81%-a (!) fél attól, hogy kövér lesz, egy másik kutatás (Lisa Berzins, 1997) szerint ráadásul jobban félnek ettől, mint a ráktól, a háborútól vagy a szüleik elvesztésétől. Mindez azt jelzi, hogy a társadalom a kelleténél aránytalanul nagyobb jelentőséget tulajdonít a külsőnek – és ennek az értékrendnek a hátrányai a nőket, akiket inkább a külsejük alapján ítélnek meg, mint a férfiakat, fokozottabban érintik.
Ennek ellensúlyozására az amerikai angolban külön pozitív kifejezés létezik a kövér nőre (BBW – Big, Beautiful Woman), a sztereotípiák mégis makacsul tartják magukat. „Elkeserítő, hogy a kövéreket utálni, megalázni, közröhej tárgyává tenni, diszkriminálni mennyire elfogadható. Miért könnyebb az emberiségnek elfogadni mások ruhaméretéért való utálatát és megszégyenítését, mint magát az embert, aki az adott ruhamérettel rendelkezik?” – írja egyik bejegyzésében Kozma Ágnes, a fent említett Embrace the Fat blog szerzője, aki elmondta, hogy még a magukat elfogadóként hirdető fórumok, Facebook-oldalak és -csoportok sem kivételek. „Ezekben leginkább csak öltözködési tanácsokat találunk arra vonatkozóan, hogy hogyan rejtsük el az alkatunkat. Mindennaposak az olyan kijelentések, hogy valamely ruhadarabot, pl. egy feszes topot, vagy színes cicanadrágot egy kövér nő „már nem vehet fel” – számomra ez nem az elfogadásról árulkodik. A kövér embereknek igenis joguk van kövér testben létezni, és nem kötelesek azt leplezni.” Ági arra is felhívta a figyelmet, hogy az elfogadás hiánya, a folyamatos kritika csak súlyosbítja a problémát: „A napi szinten felénk bombázott üzenet, hogy fogyjál le, különben hatvanmillió betegséged lesz és negyven évesen feldobod a talpad – társulva azzal az ítélettel, hogy így te nem lehetsz elég jó semmihez (mert mindent vékonyakkal reprezentálnak) –, a kövér emberekből szégyent, pánikrohamot vagy depressziót válthat ki.”
A fogyásra is nagyobb az esély, ha az illetőt nem noszogatják ezzel, mert akkor úgy érzi, hogy az ő kezében van a döntés, és nem társadalmi nyomás, mások akarata szerint kellene cselekednie. A kéretlen tanácsok helyett alkalmazzuk ezt a stratégiát, és – mert van élet a soványságkultuszon túl is – fogadjuk el azt is, ha kövér családtagunk, ismerősünk nem fogy le.
