Nő szeret nőt
Minden, amit tudni akartál a leszbikusságról

Csalódott az ellenkező nemben? Vagy éppen alig várja, hogy eljöjjön az igazi férfi, aki majd megszeretteti vele, ami a „normális”? Csak egy fázis, majd kinövi? Netán divatból csinálja? És vajon ő „a nő” vagy „a férfi” a kapcsolatban?

Se szeri, se száma a leszbikusokat övező tévhiteknek – ezek közül némelyek csak viccesek, mások azonban kifejezetten károsak. Magyarországon annyira azért nem kétségbeejtő a helyzet, mint például a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol a leszbikus nőket úgynevezett „korrigáló nemi erőszaknak” (corrective rape) vetik alá, mely után nem ritkán meg is ölik őket. Viszont ott sem tartunk még, mint Írország, ahol a közelmúltban népszavazás döntött amellett, hogy azonos neműek is köthessenek házasságot. Hazánkban viszonylag nyugalomban lehet leszbikusként élni – ha az ember elég diszkrét, és nem akarja túl hangosan vállalni magát.

Kép
Hol itt a probléma?
Lehetne azt hinni, hogy a nőknek esetenként könnyebb: két, kézen fogva sétáló nő az utcán kevésbé feltűnő, nézhetik őket barátnőknek vagy testvéreknek is, és akkor is kisebb gyanút kelt két nő, mint két férfi, ha kibérelnek egy lakást vagy társasútra jelentkeznek. A nők (főleg a fiatal nők) között a szoros barátságok és az intimitás testi jelei elfogadottabbak, és esetükben még az erotikus megnyilvánulásokat sem szokás komolyan venni. Ez valóban jelent némi védettséget; ami azonban a rejtőzködésnek is köszönhető. Olyan helyzetben, ahol nyilvánvaló és vállalt az azonos neműekhez való vonzódásuk (például az évenként esedékes Budapest Pride LMBTQ fesztiválon és felvonuláson), a leszbikus nők ugyanúgy ki vannak téve zaklatásnak (beleértve az online zaklatást), fenyegetéseknek, a fizikai erőszak veszélyének, mint a meleg férfiak.

De hát, szokták erre mondani, a szexualitás „magánügy.” A szexualitás maga valóban a közmondásos „négy fal” közé tartozik, ám egy kapcsolat nemcsak szexből áll, hanem az összetartozás kifejezésének nyilvános (utcai, családi, társadalmi, jogi) vetületeiből is, a kézfogástól, spontán pusziktól a munkahelyi vacsorákon, családi ünnepségeken párként való megjelenésen át az együttélésig, a családalapításig.

Léteznek persze elfogadó munkahelyek, baráti körök, családok, de egy homoszexuális embernek akkor is folyamatosan mérlegelnie kell, hogy hazudjon-e vagy vállalja az előbújás (coming out) kockázatát. Nap mint nap döntéshelyzetbe kényszerül egy olyan szokványos eseményen is, mint például a kollégákkal való kávézás, beszélgetés: lehet-e, legyen-e őszinte, ha megkérdezik, hogyan töltötte a hétvégét? A környezet előtti titkolózás állandó stressz forrása, és megterheli az egyént és a kapcsolatot egyarán

 

De ki számít leszbikusnak?

Ismeretes a tévhit, miszerint a nőknél gyakoribb a viszonylag késői „váltás” (akár házasság és több gyerek után), ám a meleg férfiak mintha korábbi életszakaszban felismernék a szexuális orientációjukat. Nem általánosítható, hogy ki mikor jön rá a homoszexualitására; a látszólagos nemi különbség azzal magyarázható, hogy a nők a szocializációjuknál fogva jobban próbálnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, így –és ez nem feltétlenül csak a szexuális önmegvalósításra vonatkozik, hanem például a szakmai elképzeléseikre is! –nagyobb eséllyel futnak le az életükben egy „konformista tiszteletkört”, és vesztegelnek vakvágányon évekig, évtizedekig, mielőtt veszik maguknak a bátorságot, hogy a valódi vágyaik szerint éljenek. (Erről a jelenségről bővebben olvashatunk a Benard-Schlaffer szerzőpáros Tűsarkú cipőben hátrafelé című könyvében.)

Kép
forrás: Éva magazin

 

A nőknek ráadásul a (látens) meleg férfiakhoz képest a „kettős életre” a hagyományos családi szereposztás miatt kevesebb lehetőségük (és idejük) van. A rejtőzködés és a „kifelé” megfelelni vágyás a társadalom homofób beállítottságának következménye, és ez a helyzet romboló mind a homoszexuális személy, mind az érintett házastárs számára, és adott esetben a nem vállalt azonos nemű partner számára is. Előfordulhat természetesen olyan helyzet is, hogy az illető nem tudatosan rejtőzködik, hanem maga is csak élete egy későbbi szakaszában jön rá, hogy homoszexuális.

E bonyolultabb esetek egyrészt megnehezítik a melegek és leszbikusok számának pontos meghatározását (a nyugati típusú társadalmakban ezt különböző források 4 és 10 százalék közé teszik), és igazolják azon újabb elméletek létjogosultságát, amelyek a szexuális orientációkat nem mint átjárhatatlan kategóriákat, hanem mint viszonylagos, fluid, az egyéni életút során akár változó tényezőket tárgyalják.

E megközelítés saját korát megelőző előfutára Alfred Kinsey amerikai biológus volt, aki a negyvenes években megalkotta a róla elnevezett skálát, amely a szexuális orientációkat „dobozok” helyett kontinuumként ábrázolja a 100%-ban heteroszexuálistól a 100%-ban homoszexuálisig. A kutató azt találta, hogy nagyon kevés a kizárólag ellenkező és a kizárólag azonos neműekhez vonzódó ember; legtöbben valahol a két végpont között helyezkedünk el. A skála jelentősen árnyalta a szexualitásról alkotott sztereotip elképzeléseket, ennek ellenére a homoszexualitást amerikai pszichiáterek csak 1973-ban távolították el a pszichiátriai betegségek listájáról.

 

Ki viseli a felcsatolhatót?

A leszbikus párkapcsolatról, illetve szexről olyan tévhitek keringenek a köztudatban, melyek mögött az az elképzelés áll, hogy két nő egymással a heteroszexuális mintákat utánozza, azaz egyikük „eljátssza” a férfit, a másikuk pedig a nőt. A húszas évek amerikai és német leszbikus szubkultúrájában valóban elterjedt a férfias „butch” és a nőies „femme” szerep, ebben azonban akkor is több volt a színpadiasság, mint a valóság, és ma végképp nem beszélhetünk ilyenfajta szigorú kétosztatúságról sem a külsőségekben, sem a viselkedésben, sem a szexualitás megvalósulásában.

Kép
forrás: Éva magazin

 

Léteznek férfiasnak mondott, a hagyományos „nőies” külsőségeket (szoknya, magas sarkú cipő, smink, hosszú haj) kerülő leszbikusok, ugyanakkor vannak köztük hagyományos értelemben véve abszolút nőies külsejűek is, akikről egy sztereotip módon gondolkodó kívülálló egyáltalán nem „gyanítaná” az orientációjukat.

Ami a szexet illeti, téves elképzelés, hogy a leszbikus szex elengedhetetlen feltétele a műpénisz – a leszbikusok azért leszbikusok, mert női testhez vonzódnak, és nem azért, mert egymást valamiféle „férfipótlónak” tekintenék és a heteroszexuális aktust akarnák imitálni egymással. Nem érzik a férfi nemi szerv gyakran feltételezett „hiányát”; legtöbbjük számára a dildó vagy más szexuális segédeszköz annyit jelent, mint heteroszexuális kapcsolatban például egy új póz kipróbálása, és sokan kifejezetten idegenkednek az ilyesmitől. A mainstream pornófilmekben látható „leszbikus” jelenetek vajmi kevéssé adják vissza a nők közötti szex valóságát; ezek nem a leszbikus közönség számára készültek, hanem a heteroszexuális férfi felajzása a céljuk, aki gyakran meg is jelenik és beszáll harmadikként (utalva arra a heteronormatív elképzelésre, hogy két nő játszadozása csak „komolytalan szórakozás”).

Együttélés, család

Ahogy az ágyban, úgy az asztalnál sem jellemzők az elkülönült szerepek: Charlotte J. Patterson 2005-ös kutatása igazolta, az azonos neműek közti együttélésben jellemzőbb a házimunka egyenlő megosztása, hiszen nekik nem áll rendelkezésükre olyan szocializációs háttér, amely mint valamelyikük „feladatát” sugallná az otthon rendben tartását. Ha gyermeket is nevelnek, szintén az a jellemző, hogy egyformán gondoskodnak róla, mindketten végeznek körülötte minden feladatot.

A kutatások azt igazolják, hogy a gyermek egyáltalán nem sínyli meg, ha két azonos nemű szülő neveli: Borgos Anna Diskurzusok a kétanyás családokról (2011) című tanulmányában több olyan eredményre hivatkozik, amelyek szerint a leszbikus (és meleg) családban nevelt gyerekek a fejlődési és viselkedési teszteken, valamint az iskolai teljesítményben hasonló eredményeket mutatnak, mint a heteroszexuális szülők gyerekei, sőt esetenként jobbakat is. Utóbbi magyarázata az lehet, hogy az azonos nemű párok, már csak az eléjük gördülő nehézségek miatt is, hosszabb ideig és tudatosabban készülnek a szülői szerepre.

Hazánkban is sok leszbikus pár nevel közösen gyereket – aki jellemző módon az egyik fél korábbi kapcsolatából származik –, életközösségüket azonban a jog egyelőre nem ismeri el.

Kép
forrás: Éva magazin

Információ, segítség, közösségi programok:

Labrisz Leszbikus Egyesület: www.labrisz.hu

Háttér Társaság a Melegekért: www.hatter.hu

Szimpozion Egyesület: melegvagyok.hu

Egyenlő Bánásmód Hatóság: www.egyenlobanasmod.hu

Noha 2009 óta hazánkban is köthetnek azonos neműek úgynevezett bejegyzett élettársi kapcsolatot, a közös örökbefogadás és a mesterséges megtermékenyítés lehetősége nem áll fenn számukra – azaz párként részesülnek némi elismerésben, de nem családként.

Ha két nő együtt szeretne gyermeket vállalni, az a lehetőség áll előttük, hogy egyikük (mint egyedülálló nő) egyéni örökbefogadásra vagy mesterséges megtermékenyítésre jelentkezik. A probléma ezekkel a megoldásokkal többek közt az, hogy a társanyának jogilag semmi köze nincs az általa is nevelt gyerek(ek)hez, azaz ha például a szülőanya (vagy hivatalos örökbefogadó anya) meghal, semmi jogot nem formálhat rá(juk).

Ez lehet az egyik oka annak, hogy hazánkban viszonylag kevesen éltek a kapcsolat jogi elismertetésének lehetőségével: 2010-ben 80, a következő években egyre kevesebb pár. Pedig a jogok kiterjesztésének lennének társadalmi előnyei: mint Takács Judit írja Homofóbia Magyarországon (2011) című könyvében, „az LMBT személyek különösen fontos erőforrást jelenthetnek a »problémás«, azaz nehezen örökbe adható gyermekek örökbefogadása terén” – nagy részük szívesen venne magához 3 évnél idősebb, roma, esetleg valamilyen egészségügyi problémával küzdő gyermeket is.

 

Diszkrimináció és jogorvoslat

Annak ellenére, hogy a hátrányos megkülönböztetést többek közt a szexuális orientáció alapján tiltó egyenlő bánásmód törvény (Ebktv.) 2003 óta (!) érvényben van, és egyre több cég kötelezi el magát az LMBT-barát munkahelyi környezet megteremtése mellett például a„Nyitottak vagyunk” kezdeményezés keretében (amelyhez az Éva magazin kiadója, a Marquard Media is csatlakozott – a szerk.), a munkahelyi és közintézményi diszkrimináció problémáját még mindig nem sikerült teljesen felszámolni. Tavaly nagy port vert fel a kispesti Waldorf-iskola esete, ahol azért utasítottak el egy fiút, mert kiderült, hogy leszbikusok nevelik. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság megbírságolta az intézményt, de a média által felkapott példák sajnos csak a jéghegy csúcsát képezik.

Fontos, hogy az egyenlőség melletti elkötelezettségüket minél többen fejezzék ki az érintettek és a szövetségesek (straight ally) közül egyaránt: minél többen jelzik, hogy a homofóbia elfogadhatatlan, annál gyorsabban fog az össztársadalom értékrendje is az elfogadás irányába tolódni.

 

Ez a cikk először az Éva magazin 2015. júniusi számában jelent meg. 

Antoni Rita írásai

Antoni Rita vagyok, szabadúszó újságíró, nőjogi aktivista, a Nőkért Egyesület elnöke. Cikkeim többsége jelenleg az Éva magazinban, a 24.hu-n, a Nőkért.hu-n és a Szabadnem blogon jelenik meg. Korábban a Magyar Nemzetben is publikáltam. Ezen a blogon megtaláljátok az eddigi írásaimat. Kapcsolat: antoni.rita@gmail.com

Címkék

Címkefelhő
süti beállítások módosítása