A közelmúltban az egész világot megrázta az Iszlám Állam videója öt gyerekről – köztük egy fehér bőrű, kék szemű brit fiúról –, akik hidegvérrel tarkón lövik az eléjük térdepeltetett kurd rabokat. Mi vezet odáig, hogy egy gyerek képes lesz ilyen vérfagyasztó tettre?
2016. szeptemberi adatok szerint jelenleg a Föld 67 országa érintett háborúban, fegyveres konfliktusban, és ezeknek mintegy 75 százalékában harcolnak gyerekkatonák, országonként nyolcezer (Afganisztán) és nyolcvanezer (Mianmar, a korábbi Burma) közötti létszámban. Számukat összesen 300 ezerre teszik – ami azt jelenti, hogy a harcolók közül minden tízedik 18 év alatti. A legfiatalabb gyerekkatonák akár a hét-nyolc évesek közül is kikerülhetnek.
Kémek, hírvivők, felderítők, hadvezérek
Ha azt mondjuk: gyerekkor, általában olyan pozitívumokat társítunk hozzá, mint ártatlanság, gondtalanság, játék és boldogság. Nem is sejtjük, hogy ez a számunkra természetes szemlélet mennyire új és mennyire csak a nyugati kultúrára korlátozódik. Az általános tankötelezettség bevezetése előtt (ami a legtöbb európai országban a 19. század második felére esett) nálunk is széles körben jellemző volt a gyermekmunka, és a törvény betartatása az ötvenes évekig nem valósult meg maradéktalanul. Globálisan ma is lehangoló a helyzet: a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO adatai szerint 2000 óta ugyan némi csökkenés észlelhető, de még mindig 168 millió gyermek dolgozik világszerte – a legerősebben érintett térségek Afrika, Ázsia és a Csendes-óceán vidéke.
A 2014-ben (Malalával) megosztott Nobel-díjjal kitüntetett, indiai Kailash Satyarti törekvéseinek köszönhetően az ILO 1999-ben életbe lépett 182. számú egyezménye megkülönbözteti a gyerekmunka különösen veszélyes formáit, és az aláíró országokat azok azonnali betiltására kötelezi. A világszervezet a különösen veszélyes munkák közé sorolja többek közt a drogcsempészetet, a pornóiparban való részvételt, a prostitúciót és a gyermekkatonaság intézményét.
A történelem során mindig is előfordult, hogy a háborúkba gyerekeket vontak be kémnek, hírvivőnek, felderítőnek, sőt, néhány gyermek hadvezérről is tudunk. A közvetlen harcokban való tömeges részvételük azonban viszonylag új jelenség, amit elsősorban a haditechnika fejlődése: a kisebb súlyú, könnyebben kezelhető fegyverek (például az AK–47 gépkarabély) hozzáférhetősége tett lehetővé. A gyermekkatonaság elterjedéséhez a háborúk természetének megváltozása is hozzájárult. A nemzetközi jog két vagy több ország közti fegyveres konfliktus esetére előírja a civil lakosság védelmét és a 18 év alattiak besorozásának tilalmát, a közelmúltban azonban megszaporodtak a belviszályok, polgárháborúk, amelyek során a normák betartásának aligha kedvező káosz alakul ki, és elmosódik a határ katonák és civilek közt.
Családpótló hadsereg
A fanatikus vezetők azért alkalmaznak előszeretettel gyerekkatonákat, mert rendkívül hatékonyak: könnyű őket kiképezni, engedelmesek és kisebb a félelemérzetük, ezért olyan feladatoknál is bevethetők, amelyekkel szemben a felnőtt harcosoknak (akik egyébként is aggódnak a túlélésükért, a majdani hazatérésükért, a családjukért) fenntartásaik lennének. Ellátásuk kevesebbe kerül, ráadásul aligha jelentenek potenciális fenyegetést a parancsnok posztjára. Ha pedig meghalnak, könnyen pótolhatók – hogyan is?
Különböző becslések szerint Kolumbiában a Forradalmi Fegyveres Erők (KFFE) gyerekkatonáinak 25–60 százaléka otthonról szökött kiskorú. Van, aki azért csatlakozik, mert konfliktusa van a szüleivel, vagy szimpatizál a gerillasereg ideológiájával (miszerint a hátrányos helyzetű vidékieket képviselik), egyes afrikai országokban pedig már a napi egy biztos étkezés is kellőképpen motiváló lehet. Összességében azonban ritka az önkéntes csatlakozás. A tipikusabb forgatókönyv az, hogy elrabolják, majd fizikai és lelki terrorral veszik rá őket a harcra. Mivel a polgárháborús viszonyok közt számos gyerek elárvul vagy elsodródik a szüleitől, a hadsereg mintegy családpótló lesz, egyben az élelem és a „biztonság” egyetlen forrása. Az előzetesen is traumák során átesett, magukra maradt gyerekek (akik nem ritkán a saját szemükkel nézték végig rokonaik lemészárlását) könnyen hajlíthatóvá válnak és akkor is egyfajta apapótlékként tekintenek parancsnokukra, akinek az elismerésére vágynak, ha az kegyetlenül bánik velük. 1997 és 2005 között a libériai diktátor, Charles Taylor húszezer, Ugandában pedig a Joseph R. Kony vezette Úr Ellenállási Hadserege (LRA) – amely a környező országokra is kiterjesztette tevékenységét – 1987 óta negyvenezer gyereket sorozott így be. Az LRA jellemző szokása, hogy a csapatai egy-egy faluban berontanak az iskolába vagy a templomba, és az ott található összes kiskorút elrabolják. Gyakori a menekülttáborokból való erőszakos „toborzás” is.
A leendő gyerekkatonákat igen változatos módszerekkel törik be. Ha a helyzet lehetővé teszi, megpróbálják meggyőzni őket, hogy így alkalmuk lesz bosszút állni megölt szüleikért. Kihasználják, hogy a gyerekek többsége hisz a felnőtteknek és szót fogad nekik, és módszeres agymosással vakon meggyűlöltetik velük az ellenséget. Kiegészítésképpen amerikai akciófilmeket nézetnek velük, amelyek a gyilkost hősként ünneplik, és ebben a kontextusban veszélyes eszközzé válnak. (Kony kedvencei például a Rambo-filmek.) Van, hogy a gátlásokat csak fokozatosan építik le: először célra lövetnek velük, majd állatokat kell ölniük és csak azután embert. Az is megesik azonban, hogy a sokkhatásra alapoznak és már a legelején arra kényszerítik őket, hogy más foglyok élve megcsonkítását, feldarabolását nézzék végig, vagy egyenesen saját, szökni próbáló társaikat kínozzák meg és végezzék ki ők maguk. Esetenként tudatmódosító szereket is alkalmaznak. A cél mindenképpen az, hogy a gyerekkatona felfogja: nincs más választása, ha életben akar maradni, ölnie kell. Még jobb, ha az életben maradás sem foglalkoztatja: minél kisebb, annál kevésbé érti a halál fogalmát és annál inkább alkalmazható élő pajzsként vagy akár öngyilkos merénylethez. A Boko Haram terrorszervezet például több alkalommal követett el tömeggyilkosságot tízéves kislányok testére erősített bombával, legutóbb tavaly januárban.
Harcosok és szexrabszolgák
Az olyan könyveknek köszönhetően, mint például a Sierra Leone-i Ishmael Beah magyarul is megjelent önéletírása (Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok), a fiú áldozatokra már felfigyelt a világ. Kevésbé köztudott, hogy a gyermekkatonákat is bevető hadseregek egyharmadában lányok is harcolnak. Az összes gyerekkatonának körülbelül egyötöde lány, akik többségét azon kívül, hogy harcra kényszerítik, szexrabszolgának is használják. A seregben legalul állnak a rangsorban, nemcsak feletteseik, de saját társaik is szabadon megerőszakolhatják őket. A kolumbiai KFFE-ben kötelező a barátnők, ágyasok szerepét betölteniük, és fogamzásgátlót szedetnek velük. Ha ez nem válik be, a lányt abortuszra kényszerítik, akár előrehaladott terhesség megszakítására is. Amikor a lányok csatlakoznak, mindezt nem tudatosítják bennük előre – a fegyver viszont ideiglenes erővel és a szabadság, függetlenség hamis érzésével ruházhatja fel őket.
A gyerekkatonaságból kiszabadított lányok helyzetével két magyar kutató, Schumiczky Lilla és Szilasi Ildikó is foglalkozott: az afrikai Oroma Fiorával együtt közreadták a velük Ugandában készített, megrázó interjúkat (A háború gyermekei, 2008). A lányok többségét a családjuktól rabolták el, hetekig étlen-szomjan meneteltették, a gyengeség, betegség legapróbb jeleit mutató társaikat a szemük láttára megölték. Részt kellett venniük a harcokban és a parancsnokok vagy közkatonák sokadik „feleségeként” szexuális használati tárggyá degradálódtak, volt köztük olyan, aki már tizenegy évesen. Több történetből ugyanakkor kitűnik, hogy a nők összetartanak, próbálnak segíteni egymáson, az idősebb nők ellátják az összevert gyerekek sérüléseit, gyógynövények főzetével próbálják kezelni a betegeket, a feleségek pedig igyekeznek, ameddig csak lehet, óvni a férj szexuális gerjedelmétől a közéjük került gyereklányokat.
Van-e kiút?
Ha vége is a konfliktusnak, az érzéketlen gyilkológéppé tett gyerekeket nagyon nehéz visszailleszteni a társadalomba. Az ENSZ ennek elősegítésére kidolgozta az úgynevezett DDR programot: a rövidítés a lefegyverzés, leszerelés és reintegráció szavakból áll össze. Az ENSZ gyermekvédelmi alapja, az UNICEF és más segélyszervezetek gyermekkatonák számára létrehozott programjaiban 2001 óta már 95 ezren vettek részt. Sokszor már a kezdő lépés, a fegyver elvétele is nehézségbe ütközik: a gyerek, aki a harcoláson kívül semmi máshoz nem ért, nem hajlandó azt átadni. Aztán következik a kábítószerekről való leszoktatás, a traumafeldolgozás, a rehabilitáció, ami egy évig is eltarthat. A program oktatással, képzéssel és – ha a résztvevőnek maradt még élő rokona – a családba való visszaillesztéssel zárul. Ez sem mindig könnyű, így az UNICEF dolgozói együttműködnek a helyi vezetőkkel. Fontos, hogy a gyerekeket az otthonukban ne megvetés és szemrehányás fogadja –, ha ráébrednek, hogy mit tettek, miben vettek akaratlanul is részt, jellemzően úgyis felébred a lelkiismeretük és elítélik saját magukat. A legtöbben, mint általában az erőszakos cselekmények áldozatai, egész hátralevő életükben küzdenek a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD) elhúzódó tüneteivel: rémálmokkal, dührohamokkal, depresszióval, emlékbetörésekkel. A gyerekkatonák egy részét a legnagyobb erőfeszítéssel sem sikerül újra integrálni a társadalomba, és ők visszatérnek a frontra.
A lányok mindezeken felül még a nemi erőszak következményeit is viselik: HIV-vel vagy más nemi úton terjedő betegségekkel fertőződnek meg, és a közösségük a törvénytelen gyerekeik miatt – akiknek gyilkos az apjuk – sok esetben nem fogadja őket vissza. Szakértők szerint a reintegrációs programok gyenge pontja, hogy nem térnek ki a nemek eltérő szükségleteire.
Schumiczky és társai nem álltak meg a dokumentációnál: az Afrikai Magyar Egyesület támogatásával létrehozták – kifejezetten a gyermekanyák megsegítésére – a Ne sírj többet! nevű programot, melynek keretében pszichológiai segítséget, oktatást, képzést és mikrohitelt nyújtanak a fiatal anyáknak az új élet kezdéséhez. Mint az interjúkból kiderül, többnyire nincsenek negatív érzéseik az erőszakból született gyerekeik iránt, szeretik őket és próbálnak róluk az ínséges viszonyok közt is gondoskodni. Legtöbbjük egy segélyközpontba vagy apácazárdába került, és önálló megélhetésről, gyermekei taníttatásáról álmodik.
Mikor lesz vége?
A gyerekkatonák száma – miután a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elítélt néhány felelőst – az utóbbi években valamelyest csökkent, de egyelőre nem jelentős mértékben. Szakértők szerint a problémát csak a gyökerénél lehet hatékonyan kezelni, azaz csökkenteni kellene a globális gazdasági egyenlőtlenségeket és a túlnépesedést. Ez pedig még a reintegrációnál is keményebb dió.
Részletek a gyermekanyákkal készített interjúkból
„Inkább meghalok, mint hogy ilyet csináljak – mondtam az unokatestvéremnek. – Ne gondolkodj, csukd be a szemed, zárd be a füled és csináld, amit mondanak, különben téged aprítanak fel a baltával. Változz géppé! – Behúztam a vérző testet a bokrok közé és szétütöttem a fejét. Imádkoztam Istenhez, hogy bocsásson meg. Tudom, soha nem fog.”
„Az első emberölés borzasztó volt, de nem sokkal utána kezdtem hozzászokni, s aztán megszeretni a hatalom érzését. Életről és halálról dönthettem…”
„Végül egy idősebb nő sietett a segítségemre. Hozott lepedőket és kivitt a kunyhóból. Ott préseltem ki magamból a babát. Azt mondtam a nőnek, ha fiú, ölje meg, ha lány, megtarthatja. Nem akartam még egy ördögöt a világra hozni.”
Ez a cikk először az Éva magazin 2016. novemberi számában jelent meg.
