Október 3-án, a „fekete hétfőn” Lengyelországból érkező fotók, videók árasztották el az internetet az utcákon hömpölygő esernyőáradatról. Aznap a lengyel nők az 1975-ös izlandi sztrájk mintájára nem mentek be dolgozni és megtagadták az otthoni munkát is: az irodák, egyetemek, közintézmények mintegy hatvan városban kénytelenek voltak bezárni. Elözönlötték az utcákat a reprodukciós jogaikat és az embertelen szigor halálos áldozatait gyászolandó sötét színekbe öltözött, és az illegális terhességmegszakítások eszközeként szimbólummá vált vállfákkal felszerelt tiltakozók. Miközben döbbent ámulattal figyeltem a híreket, a példátlan összefogást méltató kommentelők közt felbukkant néhány szörnyülködő: hogy képesek nők ilyen tömegekben tüntetni azért, hogy „megölhessék a gyerekeiket”?

Nos, az elmúlt napok legújabb fejleményének fényében már nem kell aggódni a „megölt”, illetve – hogy is szokták mondani még csúsztatóbban, még manipulatívabban? – „meggyilkolt gyerekek” és „szadista hajlamú”, „önző, antinő” anyák miatt. A Jog és Igazságosság Pártja (!) a látszólagos észhez térés után újra ágaskodó önbizalmával felülmúlta nemcsak önmagát, de az inkvizíciót is, és atyai védőkarját nyújtotta még az életképtelen vagy súlyos fejlődési rend­ellenességben szenvedő magzatok felé is. Nem is akármilyen indokkal: „hogy a gyermeket meg lehessen keresztelni, el lehessen temetni és neve legyen”. Nem kérdezem, mi a helyzet az ateis­ta nők sérült magzataival, ahogy arról sem bocsátkozom szarkasztikus feltevésekbe, hogy miként lehetne ennyi erővel a fogantatás pillanatától vagy még az előtt biztosítani a keresztséget – csak annyit mondok: van valami nagyon iszonytató abban, hogy a kereszténység (szélsőséges formája) részéről a 21. században ilyen antihumánus törekvés egyáltalán felvetődik.

Választáspártiként (ami nem egyenlő a nem létező „abortuszpárti” nézettel) sem vagyok híve a magzatot a „sejtcsomó” kifejezéssel illető retorikának, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a makacs tényről sem, hogy a magzat nem ember, így nem ruházható fel a megszületett gyermek, végképp nem a terhes nő jogaival azonos, netán azokat felülíró jogokkal. Ez nem jelenti azt, hogy a választáspártiak ne részesítenék előnyben a megelőzést a terhességmegszakításhoz képest, a vitában azonban elsikkad két tény: egyrészt, nem létezik százszázalékosan megbízható védekezési módszer, másrészt, Lengyelországban a szélsőséges fundamentalista lobbi a fogamzásgátlás és a szexuális felvilágosítás ellen is kiterjedt kampányt folytat.

Itt bújik ki a szög a zsákból: az abortuszellenzőknek nem az abortuszok számának csökkentése a céljuk – ha így lenne, ők járnának az élen az óvszerek osztogatásában és a fogamzásgátlásra járó tb-támogatás követelésében! –, hanem demográfiai trendek aktuális politikai száj­íz szerint való befolyásolása. Konkrétabban: az abortusztiltás célja, hogy a fennálló hatalom igényei szerint szelektált (azaz fehér, középosztálybeli) női testekből akár kényszerrel és halálos áldozatok árán is kisajtolja reproduktív kapacitásuk maximumát, azaz annyi gyereket, amennyi rendszeres (az se baj, ha erőszakos) nemi élet mellett külső beavatkozás nélkül születik. Már hallom is a következő érvet: ha egy nő nem tud a gyerekéről (vagy a sokadik gyerekéről) gondoskodni, adja örökbe. Az örökbe adás lehetősége azonban nem tudja helyettesíteni az abortuszhoz való jogot. A már megszületett gyerektől való elválásnak van egy lelki vonatkozása, amiről az érintett nőnek joga van eldönteni, hogy vállalja-e. Ha ettől a szemponttól eltekintünk is, továbbra is megmaradnak a terhesség és a szülés egészségügyi, munkaerő-piaci, családi és anyagi vonzatai – például a környezet (és akár a meglévő gyerekek) elhagyása hosszú hónapokra nem opció mindenki számára.

Ráadásul a radikális „életpárti” szemlélet (ami az abortusztiltást ellenzőket ravaszul „halálpártiként” pozicionálja!) túl gyakran vezet paradox módon nők (és az Amerikában időnként abortuszt végző orvosok) halálához, illetve megerőszakolt gyerekek kényszerű anyává válásához. Gondoljunk az indiai származású fogorvosnőre, Savita Halappanavarra, aki 2012-ben azért halt bele 31 évesen vérmérgezésbe, mert a katolikus Írországban vetélés után megtagadták tőle a magzat időbeni eltávolítását. Emlékezetes a 11 éves chilei kislány esete is 2013-ból, akit két éven keresztül rendszeresen erőszakolt a nevelőapja, és akit a nemzetközi felháborodás ellenére hazája szülésre kényszerített. Mielőtt hátradőlnénk a boldog tudatban, hogy ez messze van, idézzük fel, hogy 1998-ban Magyarországon is volt hasonló próbálkozás: egy „életpárti” szövetség, bírósági eljárásban képviselve a „méhmagzat jogait”, egy 13 éves dávodi kislányt próbált meg szülésre kényszeríteni. Ezeknek a nőknek az élete, illetve ezeknek a gyerekeknek (ha túlélik a szülést) az életminősége feláldozható?

A sajtóban megszellőztetett esetek távolról sem egyedi kivételek, hanem épp ellenkezőleg, csak a jéghegy csúcsai – erre szolgál bizonyságul a Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért Maga a pokol – Lengyel nők történetei című (az interneten magyarul is hozzáférhető) kiadványa. A jelenlegi lengyel szabályozás elvileg engedélyezi ugyan az abortuszt az anya életének veszélyeztetettsége, a magzat súlyos deformitása, illetve nemi erőszak esetén, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az orvosok nem szívesen vállalják a szükséges igazolás kiadását, mert tartanak attól, hogy valaki majd megkérdőjelezi a döntésüket, és veszélybe kerül a karrierjük. A nők meglévő jogainak érvényesülését is meghiúsítja, hogy a szabályozás nem tér ki azon orvosok felelősségre vonására, akik egészségileg indokolt esetben megtagadják az engedélyt – sőt, ezt akár olyan szubjektív okra hivatkozva is megtehetik, mint a „lelkiismeret”! Fogalmak mögé könnyű elbújni, pláne ha abban az „élet” (önmagban ki ellenezné?) keveredik a kenetteljes „szentséggel” – de ez, mint az előítélet legtöbb formája, csak addig állja meg a helyét, amíg konkrét emberi sorsokat közelebbről meg nem nézünk, egyéni élettörténeteket meg nem hallgatunk. Ha ezt megtesszük, utána már jóval nehezebb ítélkezni és egyéni életeket eszméknek koncul odadobni.

Strasbourgban 2007-ben elismerték Tysiac igazát, de ez rendszerszintű változást sajnos nem hozott: az abortusz azóta is többnyire fér­fiak egymás közti politikai vitájának tárgya. A nők számára viszont, akik akaratuk ellenére teherbe esnek, ez nem elvi, hanem gyakorlati, és nem általános, hanem egyéni kérdés. Olyan kérdés, amire nem elvont eszmék, hanem a saját élethelyzetük alapján kénytelenek választ adni – ha törvényeset nem tudnak, akkor törvénytelent, ha biztonságosat nem tudnak, akkor kockázatosat.

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.10.17.