Hazánkban egyelőre csak elvétve jelenik meg a feminizmus (félrevezető módon) „sex-positive”-nak nevezett liberter vadhajtása, amely a nők saját testük feletti önrendelkezési jogához kapcsolja és szabad választásként ünnepli a pornót és a prostitúciót. Magyarországon a nőjogi aktivisták többsége – e sorok íróját is beleértve – többek bánatára olyannyira „elmaradott”, hogy a pornót és a prostitúciót a nők elleni erőszak megnyilvánulási formáinak tekinti, és esze ágában sincs azokat bármilyen formában mint női „jogokat” éltetni.
LMBT+ fronton is hasonlónak tűnik a tendencia: a magát egyebek mellett feministának is valló Budapest Pride-nak ugyanis idén alaposan meggyűlt a baja a prostitúció önkéntességét hirdető és legalizációt sürgető „szexmunka”-megközelítés híveivel. A drogriporter.hu két (férfi) szerzője a „kirekesztő” bélyeget ütötte a szervezők homlokára, mert a felvonulás előtti workshopok közé az eredeti formában nem fogadta be a Transvanilla Transznemű Egyesület és a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete által szervezett Szexmunka és aktivizmus című kerekasztalt. A program, ahogy az elnevezése is utal rá, a prostitúciót a nők önkéntes választásaként és önrendelkezési jogaként tárgyalta volna; a Budapest Pride kérését, hogy jelenjen meg más nézőpont is, a workshop szervezői elutasították.
Azzal, hogy a beszélgetés végül külső helyszínen valósult meg, nem ért véget a történet: a felvonulás napján a feminista újságíró és aktivista, Papp Réka Kinga nyilvános Facebook-bejegyzésében közölte, hogy (a Transvanillához hasonlóan) bojkottálja az idei eseményt. Ez kiterjedt vitát generált. A transzneműek egy része érthető módon nem kér a szexmunkával való társításból, és sokan mások is úgy vélekedtek, hogy a prostitúcióban élés, mivel nem nemi vagy szexuális kisebbségi sajátosság, nem is tartozik a Pride-ra. A workshop szervezőinek védelmében viszont többen hivatkoztak a transzneműek fokozott érintettségére, a szexmunkából élő emberek kiszolgáltatottságára, és a velük szembeni gyakori rendőri visszaélésre (mely problémákat szerintük dekriminalizációval és munkajogokkal lehetne javítani). A két „tábor” közt abban nincs vita, hogy a jelenlegi gyakorlat: a prostituáltak üldözése és bírságolása semmit nem old meg, ellenben fontos az ártalomcsökkentés, a prostitúcióban élők helyzetének javítása és a velük szembeni (többlet)erőszak megszüntetése. A nézeteltérés ott található, hogy a prostitúció szabályozása-e a megoldás, vagy a felszámolására való törekvés. Mivel az utóbbi nézetet képviselő abolicionisták szerint az intézménybe eleve integrálódik a nők tárgyiasítása és a velük szembeni erőszak – karöltve a férfiak „szexhez való jogának” elképzelésével (tényleg, a kliensek közt milyen arányban is találhatók nők?) –, az általában nem működhet egy kölcsönös tiszteleten alapuló, korrekt üzleti viszonyként, szolgáltatásként. Az emberi méltósághoz való jog ráadásul közjog, azaz a megsértése attól még fennállhat, hogy egy-egy érintett a tevékenységet nem érzi számára mint nő vagy mint transz ember számára megalázónak.
A nőmozgalomban valóban, ahogy Papp Réka Kinga írja, mindig részt vettek szexmunkások is – csakhogy nem a szexmunkás, hanem a női, emberi jogaikért, azaz egy olyan, jobb élet reményében, amelyben már nem kényszerülnek szexmunkásként tevékenykedni. A transzneműeknek pedig ugyanúgy nem egyöntetű érdeke, hogy a csoportjukat összemossák a szexmunkásokkal, ahogy a posztban említett alacsony társadalmi státuszú „barna és mindenféle színű” nőknek sem – még akkor sem, ha igaz az állítólagos adat, miszerint a transzneműek 75%-a élete során valamikor érintett lesz a szexmunka valamely formájában. Nézetem szerint nem feltétlenül a szexmunkás élethelyzet identitássá emelésével, netán éljenzésével lehet a leghatékonyabban kifejezni a tiszteletünket a szegregátumból jövő roma nők, vagy a transznemű nők, netán a menekült nők felé – sőt, a segítségnek egy meglehetősen cinikus formája, ha annyit teszünk értük, hogy normalizáljuk és legalizáljuk számukra a szexmunkát. Úgy gondolom, a szexmunka elfogadása és ártalmatlan szolgáltatásként való feltüntetése helyett érdemes lenne inkább a szegénység, a rasszizmus és a transzfóbia ellen fellépni, és küzdeni egy olyan társadalomért, amelyben bizonyos marginalizált kisebbségek nincsenek automatikusan a szexmunkára determinálva. Az alulfizetett fizikai munkákkal vont analógia (pl. bányászat) két okból nem állja meg a helyét: 1. a prostitúció elutasítása nem egyenlő a kizsákmányolás más formáinak elfogadásával, 2. az alulfizetett fizikai munkás, noha a helyzete vitathatatlanul rossz, legalább nem kényszerül olyan tevékenységekre, amelyek az emberek túlnyomó többségénél az intim szférára korlátozódnak. És a különbséget még egy kérdéssel világítanám meg. Gondoljunk csak bele: arra, aki anyagi megszorulás esetén nem akar takarítást vagy mezőgazdasági munkát elvállalni, holott lenne rá lehetőség, azt szokás mondani, hogy büdös neki a munka. Akkor egy olyan világban, ahol legális a prostitúció, fehér, középosztálybeli sznobnak fog számítani az, aki vonakodik a testét áruba bocsátani?
Ami pedig azokat illeti, akik megteszik, Papp Réka Kinga a saját posztján belüli példával cáfol rá az önkéntességükre: egy kétségbeejtő helyzetben levő, anyagilag tönkrement anyának, akinek a férje öngyilkos lett, vajon mennyire lehetett ez szabad választás? Ettől függetlenül nem állítom, hogy nem létezik egy olyan kisebbség, akik valóban szabadon választották és szívesen, az általuk kontrollált feltételek mellett űzik ezt a tevékenységet, nem állítom (a nekem szegezett vádakkal ellentétben), hogy ezek az emberek agymosottak, hazudnak vagy kognitív disszonanciában szenvednek – csak azt, hogy létezik egy, a jelen vitában megszólalni aligha tudó, kényszerhelyzetben levő többség, akik nem éppen önmegvalósításként élik meg a prostitúciót. Nem akarom a magukat szexmunkásnak vallókat a tevékenységükről lebeszélni, netán „megmenteni” – csak azt kérem tőlük, hogy relatíve (más prostituáltakhoz képest) előnyös helyzetüket ne tüntessék fel általánosnak.
A gyakorta hangoztatott „semmit rólunk nélkünk” érv ugyanis ott sántít, hogy a prostitúcióról szóló nyilvános beszélgetéseken éppen azok nem tudják vállalni a felszólalást, akik az intézmény legnagyobb kárvallottjai. Könnyű öntudatosan beszélni szabad választásról és munkáról, ha nem tudják hozzátenni a maguk történetét azok a prostituáltak vagy prostitúciót túlélők, akiket e tevékenység során megvertek, megaláztak, megnyomorítottak, emberi méltóságuktól megfosztottak; azok a nők és férfiak, akik csak név és arc nélkül, négyszemközt merik elmondani valakinek a történetüket – vagy úgy sem. Ők biztosan nem fognak „Előre kurvák, gengszterek” táblával vonulni a Pride-on. Van valami lehengerlő bája a szexmunkások jogaiért vehemensen tüntető férfiaknak. (Akik persze lehetnek meleg prostituáltak is, de messze nem mindig ez a helyzet.) …Apropó, van még egy erősen érintett csoport, akik a névtelenség-arctalanság biztonságos homályából (nem) figyelik a vitát: a diplomatikusan „kliensnek” nevezett, mások testnyílásait használatra megvásárolni képes férfiak, akik pedig az egész intézmény fenntartói és haszonélvezői. Akikkel, legyenek bár kifelé a tisztes családapát játszó közszereplők, politikusok, a szexmunkások szolidárisak, hiszen kénytelenek azok lenni.
Ők kimaradnak az egészből, két fizetett aktus közt hátradőlnek, pattogatott kukoricát majszolnak – miközben a prostitúció vs. szexmunkás vita olyannyira szembefordít egymással nőket is, hogy bizonyos csoportok képesek egy LMBT+ jogi vagy, ami még megdöbbentőbb, és tavaly volt rá szomorú példa, nőkkel szembeni erőszak elleni rendezvényt látványosan bojkottálni, csak mert a szervezők nem a „szexmunkás”-vonalat képviselik a vitában. Ez a fajta bojkott nemigen fogja nézetváltoztatásra késztetni a prostitúciót problematizáló szervezeteket, jelentősen árt viszont olyan, mindannyiunk számára fontos ügyeknek, mint a nők, illetve a nemi és szexuális kisebbségek jogai. Elég csak megnézni a Papp Réka Kinga posztja alá érkezett kommenteket, melyek által gyorsan fény derült arra, hogy a prostitúció vs. szexmunka vita ilyen erős kiélezése egyvalamire jó csak: arra, hogy a nőgyűlölet és a homofóbia új táptalajává váljon.
Vajon megéri ez? És ha igen, ki(k)nek?
