„A nő helye a küzdelemben van” – szól a szexista közhelyet átfogalmazó internetes mém, amire rögtön megjelent a hímsoviniszta válasz: „Küzdelem? Ez a konyha új neve?” Ha körülnézünk a közéletben és a tankönyvekben, kénytelenek vagyunk rádöbbenni arra a tényre, hogy az ilyen megnyilvánulások nem ritkák, nem elszigeteltek és nem ártalmatlanok.
Nők a tudományban, nők a vezetésben, nők a politikában – az összes szakmai konferencián ugyanarra a két dologra lyukadunk ki. Egyrészt, kevesen vannak és a ranglétrán felfelé az arányuk „piramisszerűen” csökken. A jelenlegi magyar kormányban egyetlen nő sincs, a parlamenti képviselőnők száma nem éri el a 10 százalékot, és noha a felsőoktatásban a hallgatók nemi aránya csaknem egyenlő, az MTA rendes tagjai közt már csak 12 nő van 261 férfi mellett. Másrészt, e tendencia fő oka abban keresendő, hogy a családos nők nehezen tudják személyi kibontakozásukat, előmenetelüket az otthoni feladataikkal összeegyeztetni. (Apropó, miért hangzik annyira szitokszónak nők vonatkozásában a „karrier”, hogy még én is önkéntelenül inkább körülírtam?)
„Összeegyeztetni” – a hátam is borsódzik ettől a szótól. Vajon az miért nem merül fel szinte soha, hogy a felelős beosztásban dolgozó férfiak hogyan tudják munkájukat férj- és apaszerepükkel „összeegyeztetni”? Miért szokás a tudós- és politikusnők öltözködésére, frizurájára, főzési szokásaira (!) kitérni egy interjúban, és ehhez képest miért esik vajmi kevés szó a professzor és politikus férfiak öltöny- és nyakkendőválasztásáról, ősz hajszálaikat, kopaszságukat elfedő praktikáiról, valamint a legtutibb marhagulyásreceptjeikről? A komoly hivatást vállaló férfi természetes, a rosszindulatúan „karrieristának” nevezett nő azonban anomáliának számít, és csak akkor nyer elfogadást – esetleg –, ha mindenkit megnyugtat, hogy „elsődleges” hivatásait maradéktalanul betöltve kizárólag a többletenergiáit szánja önmegvalósító szeszélyeire, és fel tud mutatni csillogó-villogó családi otthont, két, de ha lehet, három gyereket, és emellett persze még csinos is.
A kuglóftól az öntudatig
Társadalmunknak a mai napig nem akaródzik elfelejteni a kenyérkereső férfi – háztartásbeli nő szereposztást, és Magyarországon ezt sokan hajlamosak idealizálni is. Leginkább azért, mert a magyar nők nemigen próbálhattak ki másmilyet. Az ötvenes évek elején a nehézipar fejlesztése, a nők kényszerű otthonon kívüli munkába állítása negatívumként őrződött meg a nemzeti emlékezetben, a traktorosnő és a kalauznő komikus figurájával együtt.
Egészen más idők jártak ekkor az Egyesült Államokban: a háborúból hazatérő férfiak úgy érezték, hogy az átélt borzalmak után megérdemlik a családi békét, visszakergették hát asszonyaikat a kertvárosi házak falai közé főállásban kuglófot sütni – még ha együtt koptatták is a főiskola padjait. A korabeli női magazinokból (például a Jó háztartás címűből) és a pszichológus szakértők tollából más sem ömlött a nőkre, mint az, hogy ebben a szereposztásban „természetes” hivatásukat betöltve boldognak és elégedettnek kell lenniük. Akadt azonban egy pszichológus végzettségű újságírónő, Betty Friedan, aki 1957-ben mélyinterjúkat készített egykori évfolyamtársaival, és szinte mind ugyanarról számoltak be neki: nyugtalanságról, elégedetlenségről, depresszióról, „a megnevezhetetlen problémáról”, mely mögött csendben lüktet a kérdés: „Ez minden?” Friedan 1963-ban jelentette meg A nőiesség mítosza című könyvét, ebben megtörte a tabut és elmondta, hogy a háztartásbeli szerep a nők többségét nem teszi boldoggá. Ez a könyv indította el a nyugati feminizmus második hullámát, melynek keretében a nők beáramlottak a munkaerőpiacra, öntudaterősítő csoportokat szerveztek, szépségversenyek helyszínén tüntettek a nők eltárgyiasítása ellen, kivívták az alkotmányos egyenlőséget és megalakították a Nemzeti Nőszervezetet, a NOW-t.
Második műszak
Eközben Magyarországon? Amellett, hogy minderről (és a folyamat nyugat-európai továbbgyűrűzéséről) semmit nem lehetett tudni, a célok egy részét, amelyekért az amerikai és nyugat-európai nők küzdöttek, a magyar nők a szocializmusban „készen kapták”: az alkotmánynak 1945 óta része, hogy nő és férfi egyenlő, az otthonon kívüli munkába állás nemhogy lehetőség, de (annak minden hibájával együtt), kötelesség volt, elérhetővé váltak a bölcsődék és az óvodák, valamint a nők háztartási munkáját (sic!) megkönnyítő mirelit ételek. A „szocialista erkölcsbe” nem fért bele a szépségversenyek rendezése vagy a pornókultúra bármilyen megnyilvánulása, és még nemzeti nőszervezet is létezett (Magyar Nők Országos Tanácsa), igaz felülről szervezetten, pártirányítással. A nők tehát elvileg megkapták a lehetőséget arra, hogy az otthon falain kívül is kibontakozzanak, és még az egyenlőség látszata is felsejlett. Csakhogy közben a házimunka és a gyermeknevelés is „természetesen” az ő feladatuk maradt. Így alakult ki a „kettős teher,” a „második műszak”, amiért aztán lehetett (és most is szokás) a férfiak megfelelő otthoni szerepvállalásának hiánya helyett az emancipációt hibáztatni.
Ez a felemás, felülről szervezett és csupán részleges „egyenlőség” annyit mindenképpen elért, hogy még sok nőben is máig ható bizalmatlanság, szkepszis vagy egyenesen berzenkedés alakult ki a hagyományos férfi-női szerepek átírásával kapcsolatban. Ezt a torz helyzetet pedig sok mai megmondóember kihasználja a tradicionális nemi szerepeket propagáló érvei erősítésére: életvezetési tanácsadók előadóművészekkel és politikusokkal vállvetve veszik a bátorságot, hogy a nőket óva intsék a feminizmustól és visszaküldjék a fakanál mellé. Eszméikre sajnos van fogadókészség, mert frappánsan egyszerű receptet kínálnak a párkapcsolatok – valójában az alacsony jövedelmekre, a munkanélküliségre, a rossz munkakörülményekre, a családbarát munkahelyek hiányára és nem utolsósorban a nemek szocializációjára visszavezethető – komplex problémáira. Olyan receptet, amit a hazai párok többsége a gyakorlatban nem valósíthat meg (melyik család tud megélni egyetlen fizetésből?); így a „szakember” dilettantizmusa sem lepleződik le, és lehet tovább eszményíteni a hagyományos szereposztást.
Majd a fiatalok?
A bizonytalansághoz, a taposómalomhoz, az ordító főnökhöz, a tizenkét órás műszak után otthon tornyosuló mosatlanhoz képest vonzónak tűnhet a háztartásbeli feleség élete – nem kevésbé vonzó azonban a megosztott felelősségen és az egyenlőségen alapuló, mindkét fél számára kibontakozást biztosító párkapcsolat, ám ez mégsem akar itthon elterjedni.
Pongrácz Tiborné és Murinkó Lívia 2009-ben a Szerepváltozások című tanulmánykötetben publikált felmérése szerint „a magyar férfiak részvétele a leginkább rutinszerű, a napi helytállást követelő házimunkákban csaknem elhanyagolható: a nők feladatvállalása a férfiakénak 36-szorosa. Ezzel az értékkel Magyarország [Európában] magasan vezeti a mezőnyt, mert a nyugat-németeknél a női-férfi arány 15-szörös, az oroszoknál 11-szeres, a franciáknál és kelet-németeknél pedig 7-szeres.” A fiatalok sem adnak okot több reményre: az Ipsos tavalyi felmérése szerint még a 15–25 évesek 44 százaléka is a konzervatív nemi szerepek híve, 32 százalék az egyenlőséget pártolja, a többi pedig bizonytalan a kérdésben.
A fiatalok gondolkodását a szülőknél látott minta mellett az oktatás is formálhatja, amely erősen hagyományos nemi szerepeket közvetít. Az általános és középiskolát elvégezve „megtanulják”, hogy a nők nem írnak jelentős műveket, nem csinálnak történelmet, és Marie Curie-t kivéve nincsenek jelen a tudományokban – a tananyag erősen férfiközpontú, és ez már önmagában is burkolt üzenet arról, hogy kik végzik a „fontos” munkát a társadalomban. További aggályokra ad okot az újonnan bevezetett erkölcstan, ahol azt tanítják (már ha a tanár ragaszkodik a tankönyvhöz), hogy „a férfi teszi le a szarvast az asztalra.” Lépten-nyomon lehet kifogásolható tartalmakra bukkanni az újonnan megírt tankönyvekben, ilyen például a negyedikes gyerek matekháziját nem értő anyukával ordítozó apuka vagy a hetedikes lányoknak szóló szépségtanácsok, például hogy hogyan kell használni a szempillaspirált. Ezekhez képest az olyan témák, mint mondjuk az erőszakmentes konfliktuskezelés vagy a biztonságos szex igen kevés szerepet kap.
Szülni, nem szülni
Ahhoz, hogy a nők a „helyükön” maradjanak, a reprodukciós jogok korlátozása is hozzájárul. A fogamzásgátlás mindig is a legérzékenyebb nőjogi terület volt, az újabb módszerek megjelenését konzervatív körökből rendre felhördülés követte. Nem véletlenül, hiszen a vállalt gyerekszám, a szülések közt eltelő idő meghatározása és a nem kívánt terhességek elleni védelem szorosan összefügg a nők személyes szabadságával. Bántalmazók gyakori eszköze testi, lelki vagy gazdasági erőszakkal megakadályozni, hogy a nő fogamzásgátlót használjon, és így az általa kívántnál nagyobb gyerekszámot kényszerítenek rá, hogy függésben tartsák.
Magyarországon a férfiak uralta vezetés a WHO szakmai ajánlásait figyelmen kívül hagyva vétózta meg 2012-ben az abortusztabletta hazai hozzáférhetőségét, most pedig a sürgősségi fogamzásgátló recept nélkül kiadhatóságát. Úgy tűnik, a nők önrendelkezési joga jobban zavarja őket, mint a nem kívánt terhességek számának növekedése. „A nő a szülőágyon nélkülözhetetlen, nem a munkahelyén” – bölcselkedett pár éve korábbi miniszterelnökünk, egy azon férfiak közül, akik annyira szeretik megmondani, hol a mi helyünk.
Hagyjuk, hogy más mondja meg?
