„A vatikáni válságtalálkozáson az országukat érintő pedofilbotrányok miatt lemondott a teljes chilei püspöki kar.” „Kétéves börtönt kaphat gyerekek elleni visszaélések eltussolásáért Philip Wilson ausztrál érsek.” „Bíróság elé kerül szexuális zaklatási ügyek miatt George Pell vatikáni tisztségviselő.” Ezeket a szalagcímeket mind a májusi hírek közt olvashattuk. Azonban hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy a gyerekekkel szembeni papi pedofília ne maradjon büntetlenül: bátor túlélők, elszánt oknyomozó újságírók, jogászok, pszichiáterek és az egyházuk tökéletlenségével és felelősségével szembenézni képes papok több évtizedes munkája kellett hozzá.

„Mélyen hívő szüleim 1961-ben írattak be a sunderlandi egyházi iskolába” – kezdi vallomását a Guardian-nek Leslie Turner nyugalmazott általános iskolai igazgató. Közben fekete-fehér gyerekkori arcképét mutatja, amelyről nyílt tekintetű, mosolygó, szemüveges kisfiú néz vissza ránk. „Osztályfőnökünk, Williams atya rendszeresen felhívott valamelyikünket egyedül a szobájába, ahol az íróasztala mögé kellett állnunk és egy könyvből hangosan felolvasnunk. Miközben a szövegre koncentráltunk, a nadrágunkra tette a kezét, majd feljebb csúsztatta és a péniszünket, herénket kezdte masszírozni. Ha ijedtünkben megakadtunk az olvasásban, büntetésből belecsípett, vagy csavart rajta egyet. Ez olyan gyakran előfordult, hogy mindennaposnak számított. Mindannyian azért imádkoztunk Szűz Máriához, hogy csak nehogy, nehogy pont minket hívjon megint.”

Akkoriban a szexuális erőszak egyáltalán nem volt a közbeszéd része, az oktatásban pedig abszolút tekintélyelvűség uralkodott, így Turner nem tudta megnevezni, ami vele történt és azt sem tudhatta, hogy az normális-e. Az elkövető tett is róla, hogy áldozata inkább saját magát hibáztassa: ha erekciója lett – ami egy tudatosan nem irányítható fiziológiai reakció, felléphet erőszak közben is, és, ahogy női áldozatok esetében a nedvesedés, ilyen helyzetben nem jelent élvezetet vagy beleegyezést! – még őt nevezte bűnösnek. Turner sokáig elnyomta az emléket és csak tizenöt évvel később fordult a rendőrséghez. Rémálmokkal, emlékbetörésekkel, pánikrohamokkal küzdött. Poszttraumás stressz-szindrómával (PTSD) diagnosztizálták, és végül kártérítést kapott az intézményt működtető szerzetesrendtől. Tanárszakot végzett, és mindenáron katolikus iskolában akart elhelyezkedni, elmondása szerint azért, hogy megmutassa, lehet ezt másképp is csinálni, a diákokkal tisztelettel bánni – de talán azért is, hogy megvédje a gyerekeket. 

Az új pap

Aligha telik el úgy hónap, hogy ne hallanánk a katolikus egyház berkeiben (jellemzően évtizedekkel ezelőtt) történt szexuális visszaélésekről, azok elhallgatásáról, és szerencsére most már egyre inkább mindezek következményeiről. Az első, nemzetközi figyelemmel kísért per az Egyesült Államokban zajlott, de aztán Írországban, Németországban, Belgiumban, majd a dél-amerikai és számos további országokban is előálltak az áldozatok, és a botrányok végiggyűrűztek szinte az egész világon.

Globális számot azért még nehezebb mondani, mert a harmadik világ országaiban még jobban eltussolták a gyermekbántalmazásos eseteket, sőt egy időben jellemző volt, hogy a fejlett országokban lebukott papokat Dél-Amerikába vagy Afrikába helyezték át – mintha ott nem éltek volna gyerekek.  

A bűnelkövetések megdöbbentően hasonló forgatókönyv alapján mentek végbe. Lelkes új pap érkezik az egyházmegyébe, gyakran karakteres, vonzó személyiség, akit hamar megkedvelnek a hívek, és még hálásak is neki, amiért megkülönböztetetten foglalkozik a gyerekekkel. (Iskolai környezetben pedig gyakran ő a legkarizmatikusabb oktató, a közösségi élet fellendítője, a diákok kedvence.) Figyelembe véve a papok kikezdhetetlen tekintélyét a vallásos közösségekben, senki sem feltételez róla rosszat. Ez az új pap különös figyelmet fordít a hátrányos helyzetű, például elhanyagolt gyerekekre, vagy azokra, akiknek épp válnak a szülei. Kiválaszt valakit, a bizalmába férkőzik – a gyerek örül, hogy valakivel megbeszélheti a gondjait –, atyai jóbarátja lesz, de ez csak a mézesmadzag. Hamarosan kezdődnek a zaklatások, különböző súlyosságú bántalmazások: az ölelgetéstől, fogdosástól a maszturbációra vagy orális szexre kényszerítéstől a hüvelyi vagy anális behatolásig gyakorlatilag bármi. A gyerek senkinek nem mer szólni, ha pedig mégis megteszi, vagy nem hisznek neki, vagy meggyőzik arról, hogy jobb, ha hallgat. Talán még fel is szólítják, hogy gyónja meg részvételét ezekben az aktusokban – mintha beleegyező partner lett volna.

Kutatómunka – hiába?

Ennek ellenére – mivel az egyházi vezetés a szőnyeg alá söprést választotta az igazságszolgáltatás és a gyerekek védelme helyett – a visszaélések nagy részére csak évtizedekkel később derült fény. Kivételt képez Gilbert Gauthe esete, amely már 1984-ben botrányt robbantott ki. A pap 1972-től lebukásásig Louisiana állam négy különböző településén is szolgált. Különösebb elhivatottságot nem érzett a papi pálya iránt, amely viszont kényelmes hozzáférést biztosított neki számos gyerekhez. Mindenütt zaklatta, bántalmazta és (például szüleik megölésével és pokolra kerülésével) fenyegette a gyülekezetébe tartozó fiatal (elsősorban) fiúkat. Tettei bíboros felettese fülébe jutottak, aki a szokásos módszerrel, áthelyezéssel látta jónak megoldani a problémát. Végül az az ötlete is támadt, hogy Gauthe-t a cserkészek káplánjává nevezi ki. Ezután perelte be az addigra már harminchét áldozatot szedő pedofil ámokfutót több szülő, és ő lett az első amerikai pap, akinek bíróság előtt kellett gyerekmolesztálásért felelnie.

Ügyvédje, Ray Mouton, amikor az egyház kérésére elvállalta az esetet, azt hitte, elszigetelt kivétellel, egyedi elmebeteggel van dolga. Némi kutatás után azonban nemcsak arra jött rá, hogy az egyházmegye vezetősége régóta tudott Gauthe viselt dolgairól, hanem arra is, hogy nem ő az államban az egyetlen ilyen bűnelkövető. Mouton – maga is hívő katolikus – nem akart kilépni az egyházból, hanem segíteni szeretett volna abban, hogy az intézmény megtisztulhasson a bűncselekményektől. Ezért összefogott Thomas Doyle egyházi jogásszal és Michael Peterson egyházi pszichiáterrel (mindketten papok). Több hónapos országjárás és alapos kutatómunka után terjedelmes jelentést írtak az amerikai egyházban jelen lévő pedofíliáról. Várták az eredményt – hiába. A jelentést az egyházi vezetők, miután hálásan megköszönték, félresöpörték, az elkövetőket nem számoltatták el, nem történtek intézkedések az áldozatok gyógyulásának megsegítése és a további esetek megelőzése érdekében. A három férfi mélyen megrendült a hitében. Mouton korábban szárnyaló ügyvédi karrierje és házassága romokban hevert, az események annyira megviselték, hogy alkoholizmusba süllyedt, majd pszichiátriai betegséget diagnosztizáltak nála. Végül Európába költözve építette újra az életét, jelenleg visszavonultan él egy francia kisvárosban. Isten házában címmel regényben dolgozta fel az eseményeket. Nem vallja már magát katolikusnak, néha – amikor nincsenek ott mások – mégis elmegy a település templomába és gyújt egy gyertyát az áldozatul esett gyerekekért. 

Ray Mouton

Az áttörés

Barbara Blaine is áldozattá vált tizenéves lányként, a hetvenes évek elején.

Azt éreztették velem, hogy gonosz vagyok, amiért bűnbe vittem ezt a szentéletű papot

– mondta annak kapcsán, hogy hiába kért, semmilyen segítséget nem kapott. 1989-ben állt elő a vele történtekkel, mire több sorstársa is megkereste, így még ugyanabban az évben megalapította a Papi Abúzus Áldozatainak Hálózatát (SNAP). A szervezet máig aktív, és 52 országból vannak tagjai.

Barbara Blaine

1992-ben az Amerikai Püspöki Konferencia a problémát komolyan vevő Joseph Bernardin bíborossal az élen az Öt Elvként elnevezett útmutatást dolgozta ki a megelőzés érdekében. Ezek:

1. az abúzussal kapcsolatos bejelentések komolyan vétele,
2. a vádak kivizsgálása,
3. a megvádolt pap eltávolítása a hivatalából,
4. együttműködés a világi hatóságokkal,
5. az áldozatok és családjaik segítése.

A tényleges változás iránt elkötelezettek azonban egyelőre kisebbségben maradtak. Számos pap mindennél fontosabbnak tartotta az egyház hírnevének védelmét, és jellemző gyakorlat volt, hogy a perelni akaró áldozatokkal (ha egyszerűen lerázni már nem is tudták őket) peren kívüli megegyezésre törekedtek, amelynek keretében kártérítés fejében még hallgatásra is kötelezték őket.

Az igazi áttörés így csak 2002-ben jött el. Egy újabb erőszakoskodó pap, az évtizedek alatt több mint száz gyereket bántalmazó John Geoghan lebukása után a helyi lap, a Boston Globe új főszerkesztője az áldozatok jogi képviselőjének egy utalásából gyanút fogott, hogy itt nem egyedi, sajnálatos és kivédhetetlen balesetekről, hanem tudatos falazásról, ismétlődő esetek szándékos elhallgatásáról, az egyház mint intézmény működésébe szorosan beágyazott, rendszerszintű problémáról van szó. Megbízott egy négytagú oknyomozó csapatot a téma felgöngyölítésével. A később Pulitzer-díjban részesülő Walter Robinson, Michael Rezendes, Sacha Pfeiffer és Matt Carroll a kutatás hónapjai során áldozatokkal és egyházi személyekkel interjúztak, és tartózkodtak az egyéni esetek szenzációhajhász közlésétől. Eredményeiket a Boston Globe 2002. január 6-i számában összegezték: a bostoni egyházmegyében az elmúlt évtizedekben közel 200 pedofil pap szolgált, és többük ügyét az akkor is regnáló bíboros, Bernard Law tussolta el. Az egyházmegye kártérítést fizetett az áldozatoknak. Law bocsánatot kért és távozott a tisztségéből, azonban az egyház egy római bazilikában ismét szolgálatba helyezte – Law tavaly év végén halt meg, tisztelettől övezve. John Geoghant a börtönben cellatársa – maga is abúzustúlélő – 2003-ban megfojtotta. A történtekből 2015-ben Spotlight – Egy nyomozás részletei címmel nagysikerű film készült.

A Boston Globe oknyomozó csapatának tagjai, Sacha Pfeiffer (balról a második) és Mike Rezendes (balról a negyedik) a film készítőivel. 

Zéró tolerancia

Mára Ferenc pápa meghirdette a „zéró toleranciát” a gyermekekkel szembeni visszaélések ellen, az áldozatokat is bevonva szakértői bizottságot hozott létre a probléma kezelésére, és az egyházmegyék, egyházi intézmények kötelesek irányelveket kidolgozni a zaklatások megelőzésére és kezelésére. Civil szakértőkkel együttműködve a világ bármely részén adaptálható oktató anyagokat is kidolgoztak papok, egyházi alkalmazottak, szülők és gyerekek számára is – utóbbiaknak például megtanítják, mik az úgynevezett becserkészés jelei. Közben pedig zajlanak a napvilágra került évtizedes esetekkel kapcsolatos perek. Azt a több száz embert, akik az elszenvedett trauma és a segítség hiánya miatt öngyilkosok lettek, ugyan már nem lehet feltámasztani, de a túlélőknek hozhat némi megnyugvást, hogy a mai gyerekek már jóval kisebb eséllyel válnak áldozattá. A kollektív feldolgozás még zajlik, és sokunkban munkálkodnak kérdések.           

– Jézus egészen egyértelmű állásfoglalást fogalmazott meg – hívja fel a figyelmet Lukácsi Katalin katolikus hitoktató, történész, blogger. –  „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.” (Máté 18:6-7)

Az áldozatok az esetek túlnyomó részében egyébként nem akarják a bántalmazó halálát (attól nekik nem lesz jobb vagy könnyebb), igazságot viszont igen. Lukácsi megdöbbentőnek tartja, hogy az egyház elszakadt a saját tanításától, és ilyen sokáig fontosabbnak tartotta a saját hírnevét a gyerekek biztonságánál. Nem elfogadható számára az a mentegetőzés sem, miszerint más foglalkozásokhoz képest a papok közt még mindig kevesebb a gyerekbántalmazó (1 és 2 százalék közöttire szokás tenni az arányukat, míg például a tanárok közt 5-re).

Cölibátus és homoszexualitás

Sokakban felmerül a kérdés, hogy a cölibátusnak mennyi köze lehet az ilyen elfajuláshoz. A szakirodalom szerint nem sok: a gyerekeket abuzálók nagyobb része nem cölibátusban él, és lenne hozzáférése szexuális partnerhez. Függetlenül attól, hogy a cölibátus reális elvárás-e a papok felé: miért nem keresik a szüzességi fogadalom betartásával küszködő papok felnőttek társaságát?

A cölibátussal, amihez én önmagában is kritikusan viszonyulok és amit a Biblia egyértelműen nem ír elő, annyi összefüggést tudok elképzelni, hogy eleve sérült lelkű férfiak talán könnyebben belemennek egy ilyen, az emberi természettel szerintem ellentétes alkuba. Esetleg mivel látják, hogy a szekuláris életben nem boldogulnának, menekülnek a papi hivatásba. Az egyház paphiánnyal küzd, így nem áll módjában szigorúan szelektálni a papnövendékeket és teljes bizonyossággal meggyőződni arról, hogy csak ép lelkületű férfiakat szentel-e fel

– mondja a hitoktató.

Az orvosi értelemben vett pedofíliával megint csak nincs közvetlen összefüggés: a pedofíliát a tudomány jelen állása szerint egy agyi elváltozás okozza, ami miatt a gyerekek látványa az egyénből a gondoskodás vágya helyett szexuális vágyat vált ki. A gyermekeket szexuálisan bántalmazók közül nem mindenki orvosi értelemben pedofil, és azok között, akik igen, vannak, akik felfogják, hogy vágyaik társadalmilag és erkölcsileg elfogadhatatlanok, és nem bántalmaznak gyerekeket.

A bűnelkövetőket valószínűleg inkább a könnyebb hozzáférhetőség és leuralhatóság viszi rá a kiskorúakkal szembeni visszaélésre. Mint minden nemi erőszak esetében, itt is elmondhatjuk, hogy a hatalomgyakorlás a fő motiváció, és – köszönhetően az erőszakbagatellizáló, adott esetben áldozathibáztató környezetnek – a várható büntetlenség tudata.

Az egyházi bűncselekmények értékelésekor homofób felhangok is meg szoktak jelenni, amelyek a papi erőszakért is a homoszexualitást tartják felelősnek. Az áldozatok (országtól függően) 60 és 80 százalék közti arányban valóban fiúk, azonban ennek az is lehet az oka, hogy mivel a hatvanas, hetvenes években nem volt még általános a közbeszéd arról, hogy fiúk és férfiak is válhatnak szexuális erőszak áldozatává (és általában a homoszexualitásról sem), az érintett fiúk még a lányoknál is jobban szégyellték magukat és még kevésbé mertek segítséget kérni, vagy még kevésbé hittek nekik, illetve a szülők is könnyebben beleegyeztek az eltussolásba. Elképzelhető, hogy az erőszakoskodó papok egy része számolt mindezzel, amikor kiszemelte áldozatait.   

Sajtófigyelem

Dave Pierre konzervatív újságíró szerint az egyház berkeiben előfordult visszaéléseket aránytalanul nagy mértékben felkapta a szerinte „katolikusellenes” média. Részben igaza is lehet, ugyanakkor Lukácsi rámutat: – Kereszténynek lenni felelősség, és igenis vele jár az elszámoltathatóság. „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (János 13:35) – idéz ismét a Bibliából.

Annak fényében, hogy a katolikus egyház mennyire el van foglalva a hívek szexuális életével és mennyire szereti a kölcsönösségen alapuló, mindkét fél számára örömteli szexualitást is szabályozni és számos formáját bűnként megbélyegezni, a saját háza táján viszont kissé nehézkesen kezdett el söprögetni, annyira mégsem csodálkozhatunk a megkülönböztetett sajtófigyelmen. Talán joggal várhattuk volna el, hogy ezek után jó példával járjon elöl.

– Párbeszédet kellene indítani az egyház szexualitással kapcsolatos tanításairól, amelyek a 21. században nagyrészt komolyan vehetetlenek – vélekedik Lukácsi. – Addig is figyelni kellene arra, hogy azok számára is üzenjünk, akik nem tartják be az egyházi szabályokat: hogyan tudják a kapcsolataikat (még a például házasság nélküli, vagy azonos nemű személlyel folytatott kapcsolatukat is) keresztény értékek mentén, az emberi méltóságot figyelembe véve megélni. Kevesebb tiltás mellett talán több figyelem jutna arra is, hogy mi az, ami az emberi méltósággal mindenképpen összeegyeztethetetlen, ilyen például az erőszak. Olyan korszakban élünk, amikor az egyház előtt nyitva áll a lehetőség a megújulásra. Bízom benne, hogy ebbe az irányba haladunk.  

______________________________

Ez a cikk először az Éva magazin 2018. július-augusztusi számában jelent meg.