Eszerint a tündérmesék klasszikus vége, az esküvő a nő „nagy napja”, csakis az ő kedvéért kerül rá sor: hogy – már-már érthetetlen aprólékossággal – bíbelődhessen a ruha, a fátyol, a vendégsereg, a menü, a szalvéta és az elmaradhatatlan székszoknyák kiválasztásával; míg a vőlegény a maga unalmas öltönyében egészen háttérbe szorul. Ez az a nap a nő életében, amikor szépsége teljében és számára elérhető legmagasabb társadalmi presztízs birtokában a figyelem középpontja. Családtagjai és barátai más alkalmakkor aligha tapasztalható nagyvonalúsággal rajongják körül (a rokonok kisebb eséllyel zokognak a meghatottságtól egy doktori védésen vagy elnöki beiktatáson); fontosnak, boldognak, sikeresnek érzi magát – nem gondol sem a következő években folyton rámaradó mosatlanra, sem arra, hogy ha ezt szóvá teszi, majd jól lesárkányozzák.
Japánban már feltalálták a módszert, amivel ez utóbbi kellemetlenségeknek elejét lehet venni: egy élelmes cég, a Cerca Travel ún. „szóló esküvők” szervezését vállalja egyedülálló nők számára. (Menyegzőre hiába áhítozó férfi ügyfelek eddig még nem keresték fel őket.) A szolgáltatás költsége, mely magában foglalja a tetszés szerint kiválasztott vőlegénnyel való fényképezkedést és a luxushitelben – immár sajnos a katalógus-férfiú nélkül – eltöltött nászéjszakát, mintegy nyolcszázezer forintnak megfelelő összegre rúg, a vállalkozás mégis nyereséges. Több ara, aki leperkálta a nem kevés pénzt a kétnapos programért, azt állítja, hogy a tapasztalat fölöttébb jót tett az önbecsülésének.
Egy friss kutatási eredmény szerint ha nem is ilyen megszállottan, de a magyarok is házasságpártiak: a KÓD Piac-, Vélemény-, és Médiakutató Intézet 2016 januárjában 800 fős mintán végzett felmérése szerint a 40 év alatti korcsoportban a magyarok 56 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy a „házasság a normális családi élet alapja”. A felmérés szerint a megkérdezettek 40 százaléka „elfogadja a házasságot, ha van hozzá megbízható partner”, és mindössze 4 százalék jelölte meg a házasságot mint „túlhaladott, korlátozó, felesleges” intézményt elutasító válaszlehetőséget.
Ezeket az adatokat olvasva nem kis fejtörést okoz az a kérdés, hogy akkor miért, és kikkel szemben szorul az állítólag „válságban levő” házasság (még alkotmányos szinten is) szüntelen „védelemre”, és szükséges-e, célravezető-e az intézmény „népszerűsítése” (olyan nyomatékosan hangsúlyozva az „egy férfi és egy nő” kitételt, hogy a magamfajta elvetemült rögtön ellenállhatatlan késztetést érez házasságot kötni három nővel és két férfival). Például az egyhetes kampány, a Házasság Hete februárban esedékes, és az interjúkban, videókban megszólaló mosolygó emberek mindent elkövetnek, hogy meggyőzzenek minket e hivatalos köteléknek betudható boldogságukról.
Most eltekintek attól a kérdéstől, hogy mi az üzenet azoknak, akik ugyan szintén megtalálták azt az embert, akivel szeretnék leélni az életüket, és nagyon szívesen kötnének vele házasságot, de nem tehetik, mert történetesen azonos neműek. Csak azt mondja meg nekem valaki, hogy ha az egyszeri harmincötéves hajadon, akár e sajtóanyagokat megtekintve, akár a hazai közbeszédben az utóbbi időben elharapózott intelmekre hallgatva belátja a házasság előnyeit, akkor a „szingliket” démonizáló hangadók rögvest kiutalnak számára egy társat, akivel azt megvalósíthatja? Vagy az elvárás része, hogy adjuk fel elszállt igényeinket – még hogy szexuális vonzalom, lelki és intellektuális rokonság, egyenrangúságon alapuló szemlélet, meg hasonló liberális allűrök?! –, és szerelmi házasság helyett menjünk hozzá az első, objektív szempontból alkalmas szembejövőhöz?
Alig néhány évtizede még egyértelmű igen lett volna a válasz. Középiskolai tanulmányainkból talán emlékszünk Juhász Gyula Tápai lagzi című versére:
Brummog a bőgő, asszony lett a lány,/Az élet itt nem móka és talány.
E sorok a paraszti társadalmakra utalnak, ahol „föld a földhöz” házasodott, de sokkal nagyobb mozgásterük az előkelő családok fiataljainak sem volt: számukra szüleik vagyon vagy érdekkapcsolataik mentén választottak partnert. Persze akadtak, akik áthágták a határokat: a korabeli lapokban szenzációhajhász leírások találhatók öngyilkos cselédlányokról és grófkisasszonyokat megszöktető kocsisokról.
Falusi Isván gazdag magyar leánya, a szép Mária, évek óta ki-kinézegetett virágos ablakából, amikor ott haladt el a ház előtt Müller József. Bemennie a legénynek nem volt szabad, sőt titokban is alig találkozhatott kedvesével. De a tilalom mitsem használt (...) A legény utóvégre belátta, hogy valami végső eszközhöz kell nyúlnia. Összebeszélt tehát két legjobb barátjával (...) Mindhárman álarcot öltöttek s éjfél után bementek Falusiék házába. A szülők aludtak, amikor izmos férfikarok markolták meg mindkettőjüket. A leányszöktetők betömték a két öreg száját, mig a szerelmes legény gondosan kendőkbe göngyölte a szép Máriát. Aztán valamennyien kocsiba ültek és elhajtattak. A szülők följelentésére a csendőrség nyomozza a tetteseket, de eredmény nélkül.” (Délmagyarország, 1911. szept. 27.)
A második világháború után törvényi eszközökkel igyekeztek csökkenteni a családi befolyást: 1950 után 24 helyett már csak a 20 év alattiak házasságát kötötték szülői engedélyhez, majd két évvel később 18 évre csökkentették ezt a korhatárt. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, kissé obskúrusan, „a házasságra érett kor eléréséhez” köti a családalapítás jogát; egyértelműen leszögezi azonban, hogy
házasságot csak a jövendő házastársak szabad és teljes beleegyezésével lehet kötni.
A Nyilatkozat után hatvanhat évvel a világ számos országában ez még mindig nem valósul meg.
Elvileg két külön fogalom az elrendezett és a kényszerházasság. Előbbiről akkor beszélünk, amikor az érintettek maguk is beleegyeznek a szülők, rokonok párkereső üzelmeibe – például Indiában akár orvosnők tűrik zokszó nélkül, hogy férjüket a családjuk jelölje ki (és még a ritkább és szerencsésebb eset, ha a nő tanulmányait a kiházasítás nem érinti!) –, ugyanakkor a határt nehéz meghúzni, mert ez a „beleegyezés” gyakrabban kicsikart, mint őszinte. A szülőket ritkán hatja meg a fiatalok ellenkezése – elvégre ők is hasonló módszerrel kerültek össze, adott esetben megszokták egymást és lányuk eltartását, valamint a zaklatástól való relatív védelmét (!) csak úgy biztosíthatják, ha kiházasítják. A szerelmesek egyedül abban a szerencsés esetben kaphatnak zöld utat, ha a frigy a közösség szabályai szerint is elfogadható – ha nem így van, könyörtelenül elválasztják őket, és az ellenszegülésnek ún. becsületgyilkosság lehet a vége. Az ENSZ a becsületgyilkosságok áldozatainak számát 2000-ben évente 5000 főre tette, azonban csak nagyon óvatos becsésekbe lehet ezzel kapcsolatban bocsátkozni, mert az elkövetők a törvényi szankció elkerülése érdekében sokszor tüntetik fel ezeket az eseteket öngyilkosságnak, pl. önfelgyújtásnak.
Indiában a Love Commando nevű aktivista szervezet nyújt segítséget a becsületgyilkosság veszélyének kitett nőknek illetve pároknak: menedékházakban bújtatja, vagy Nyugatra szökteti őket. Balogh Boglárka jogász, emberi jogi aktivista 2011-ben hasonló című könyvében írta meg a náluk szerzett tapasztalatait.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a kényszerházasság során kamasz- vagy akár gyereklányt adnak tipikusan felnőtt férfihoz. Szintén az ENSZ becslései szerint ez a gyakorlat világszerte naponta 39 ezer áldozatot érint, azaz egy évtized alatt 140 milliót. A szokás a Girls Not Brides szervezet szerint India mellett Afganisztánban, Nepálban, Etiópiában, Jemenben, Csádban és Bangladesben legelterjedtebb. Jogilag ugyan szinte mindenhol tiltott, ám nincsenek elég szigorú intézkedések a törvény betartatása érdekében. Főleg a szegénységben élő szülőket nehéz meggyőzni a változás szükségességéről; ennek oka, hogy az általuk fizetendő hozomány összege a lány életkorával együtt nő – a férfiak családja ugyanis szívesebben vesz át engedelmességre jobban kényszeríthető gyermekfeleséget. A szülők nem hiszik, hogy a lányukkal rosszat tesznek, ha férjhez adják, mivel még a rá váró cselédsors is biztosítja legalább (mivel a családi rangsorban ő az utolsó, igen silány) táplálékát. Az esküvő ilyenkor is nagy ünnep, ám aligha a menyasszony „nagy napja”: kiöltöztetve, felékszerezve, ám gyermekarcán a könnyektől szétmaszatolódó vastag sminkkel ül a vigadó rokonok közt. A megkönnyebbült szülőknek egy éhes szájjal kevesebb, a férj családjának egy dolgos kézzel több – az iskolában pedig egy újabb üres szék.
A reformerek azzal érvelnek a szülők előtt, hogy jobb, ha egy gyerek házasság helyett oktatásban részesül – azonban a magas tandíj, vagy a rossz és költséges közlekedés az iskoláig, illetve nem ritkán a lányok zaklatása a buszon (ami a lánynak és az ő szüleinek szégyene) további akadályként merül fel. Az aktivisták erőfeszítései a gyermekházasságok felszámolására azonban nem eredménytelenek, számos helyi sikerrel büszkélkedhetnek: iskolaigazgatókat győztek meg, hogy a házasság elhalasztása fejében csökkentsék a lányok tandíját, és kormányokat, hogy írjanak ki ösztöndíjakat lányok számára, iskolabuszokat helyeztek üzembe, illetve bicikliket ajándékoztak a lányoknak az utazás megoldására.
A kényszerházasságoktól azonban Európa sem mentes: bevándorló közösségekben a lányok ki vannak téve a veszélynek, hogy otthonuk szokásait ápoló szüleik akár tizenöt évesen kiveszik őket az iskolából, és hozzáadják őket egy ismeretlen férfihoz. Ezért alapította meg az indiai származású Jasvinder Sanghera több mint húsz éve a Karma Nirvana nevű szervezetet, amely szerte az Egyesült Királyságban menedékházakban rejti el a kényszerházasság elől menekülő fiatal lányokat és kisebb számban fiúkat is. Lám, ők mit nem adnának a megvetett szingliségért!
Minden szarkazmust félretéve láthatjuk, hogy a házasság világszerte számtalan különféle jelentést vesz fel, melyek végpontjai a két felnőtt ember évtizedekig tartó szoros, meghitt szerelmi kapcsolata, illetve a harmincéves férfi és nyolcéves kislány kényszerű együttélése. Azonban „Keleten” is akad példa boldog házasságokra (különösen emlékezetes például a Nobel-díjas Malala Juszufzai leírása szüleiről, akik Pakisztánban, dacolva a hagyományokkal, szerelemből keltek egybe), és a mi „Nyugatunkon” se kell messzire menni egy kis családon belüli erőszakért, amelyet élete során minden ötödik nő megtapasztal. Mindezek miatt ugyanolyan értelmetlennek tűnik „a” házasságot akár védeni-népszerűsíteni, akár elutasítani-kárhoztatni. A házasság önmagában nem pozitív és nem negatív; a házasság egy keret, ami a társadalommal együtt időben változik, és amit a benne élők töltenek meg tartalommal. Hogy milyennel? Ha a felek életüket önként összekötő, felnőtt emberek, akkor ez mindenképp rajtuk múlik.
Ez a cikk az Éva magazin 2016. márciusi számában jelent meg.
