Elhagyatott? Önző? Öntelt? Frusztrált? Megkeseredett? Boldogtalan? Ezekhez hasonló, nem éppen hízelgő jelzők jutnak eszünkbe, ha az egyedülállókra, főként a 35-40 feletti egyedülállókra gondolunk? Egyre több empirikus kutatás mutat rá, hogy ideje e megbélyegző előítéleteinken változtatnunk, és belátnunk, hogy nem minden esetben egyéni defektről vagy szerencsétlenségről van szó, hanem egy új és adott esetben konstruktív társadalmi trendről.
Eric Klinenberg szociológus 2012-ben Egyedül Amerikában címmel készült könyvet írni, ám az érintettekkel készített személyes interjúk olyan meglepő eredményeket tártak fel, hogy a kutató nem csak a koncepciót, de még a címet is megváltoztatta. Szólóban: az egyedül élés rendkívüli elterjedése és meglepő vonzereje címmel jelent meg végül és aratott sikert a mű, amely rávilágít, hogy a mai kor embere számára az egyedül élés nem feltélenül átmeneti, kellemetlen időszak az üdvösebb(nek tartott) családi életformák felé vezető úton, hanem egy megelégedést nyújtó, tartós és kívánt állapot. (A szerző nem a saját élethelyzetét kívánja igazolni: könyve előszavában leírja, hogy házas és két gyermek apja, noha a családalapítást megelőző egyedülálló időszakára sem gondol vissza negatív élményként.)
1950-ben az amerikai felnőttek 22 százaléka volt egyedülálló, mára ez a szám 50 százalékra nőtt, ami azt jelenti, hogy az USÁ-ban 31 millió egyszemélyes háztartás található.
Ez a jelenség nem csak amerikai sajátosság: az Egyesült Királyságban és a nyugati világban szinte mindenhol nőtt ez az arány (az Egyesült Királyság mellett pl. Németország és Farnciaország is túlszárnyalja az Egyesült Államokat), de a legmagasab a skandináv országokban (40 százalék fölött). Ezeken belül is Svédország vezet, ahol az összes háztartás mintegy 47 százaléka egyszemélyes. A stockholmi adatok még ezt is túlszárnyalják 60 százalékkal, ezért nevezi a várost Klinenberg „az egyedül élők világfővárosának.”
A világ más részein körülnézve is hasonló tendenciát láthatunk: Japán az összes háztartásnak 30 százaléka egyszemélyes a városban magasabb ez az arány, mint vidéken. Ausztráliában és Kanadában is több az egyedül élő, mint az Egyesült Államokban, de az egyszemélyes háztartások aránya Kínában, Indiában és Brazíliában növekszik a leggyorsabb iramban. A 2011-es népszámlálás hasonló tendenciát tárt fel hazánkban is: a KSH szerint Magyarországon a hajadon nők és nőtlen férfiak aránya nagymértékben emelkedett. Ezzel összefüggésben az egyszemélyes háztartások száma 1 millió 317 ezer, ami 29,9 százalékos emelkedést jelent az előző (2001-es) népszámlálás eredményeihez képest.
Egy nemzetközi piackutató cég, az Euromonitor International felmérése szerint az egyedül élő emberek száma globális szinten robbanásszerűen megnőtt: számukat 1996-ban 153 millióra becsülték, és ez a szám 2006-ra 202 millióra ugrott, azaz egyetlen évtized alatt a harmadával nőtt.
E tendenciával párhuzamosan a stigmatizálás valamelyest csökken, legalábbis Klinenberg szerint Amerikában némileg enyhült. Persze ahhoz még nem eléggé, hogy a szociológus eredményei ne legyenek meglepőek.
Klinenberg számos sztereotípiát megdönt az egyedül éléssel kapcsolatban: szerinte a növekedés fő oka, hogy az érintett emberek az egyedül élést anyagilag megengedhetik maguknak, és az olyan modern értékek, mint az egyéni szabadság és az önmegvalósítás nevében, ezt választják.
Ugyanakkor a szociológus rámutat, hogy az egyedül élők a tévhittel ellentétben egyáltalán nem zárkóznak be a négy fal közé: sok barátjuk van, élénk társasági életet élnek, ráadásul gyakran fognak civil tevékenységbe, végeznek önkéntes társadalmi munkát, válnak aktivistává. Egy szó mint száz, egyedül élni ma már nem számít társadalmi bukásnak.
Természetesen ezzel nem lehet szőnyeg alá söpörni a magukra hagyott idős emberek problémáját, ugyanakkor Klinenberg idős interjúalanyai is szívesebben választották az egyedül élést, mint hogy a családtagjaikhoz költözzenek. A gyakran halálos ítélettel egyenértékűnek tartott idősotthonoktól ennél is jobban húzódoznak, és a végsőkig ragaszkodnak az önellátáshoz, és az autonómiájukhoz.
Az egyedül élők többsége viszont a középkorú korosztályból, a 35 és 64 év közöttiekből kerül ki; köztük sok az elvált, aki nem akar újraházasodni. Klinenberg interjúalanyai szembetűnő gyakorisággal mutattak rá, hogy egy rossz kapcsolatban az ember sokkal magányosabbnak érezheti magát, mint egyedül.
Szembetűnő a nemek közti eltérés is: az egyedül élő amerikai nők száma 17 millió, azaz magasabb a 14 millió férfinál, és ennek csak részben oka, hogy a nők várható élettartama magasabb. Összefüggésbe hozható az emancipáció előretörésével, a nők jogainak és lehetőségeinek fejlődésével, a mielőbbi férjhez menés kényszerének megszűnésével:
napjainkban a nők nagyobb aránya teheti meg, hogy kizárólag szerelemből, vagy egyáltalán nem köt házasságot.
E tendencia a gazdasági hatásokban is megmutatkozik: az egyedülállók mint fogyasztók is jelentősek. Növekvő számukat a várostervezésnél is figyelembe kell venni: egyre nagyobb az igény az egyszemélyes lakásokra. A skandináv országokban már egész városrészeket alakítottak így ki, egyszemélyes lakásblokkokat közösség terekkel. Klinenberg úgy gondolja, hogy a magukra maradt idős emberek problémáját is hasonló elkülönített, de mégsem elszigetelt lakótömbök kaialkításával lehetne orvoslni.
Egyes országokban a megbélyegzés helyett az egyedülállóságnak kezd kultúrája lenni: van már egyedülállók napja is (november 11., elsősorban Kínában ünneplik), illetve rendezvényeket, utazásokat szerveznek kifejezetten egyedülállók számára.
Nem szabad azonban elfeledkeznünk az érme másik oldaláról, azaz amikor az ország demográfiai helyzete miatt olyan egyedülállók tömege jelenik meg, akiket csak a társadalmi körülmények kényszerítettek erre a számukra egyáltalán nem kívánatos életmódra.
A leggyakoribb ok a nemek arányában mesterséges beavatkozás miatt bekövetkező eltolódás: Kínában az egykepolitka és a nőnemű magzatokat érintő szelektív abortuszok miatt 120 férfira 100 nő jut, ez az akaratukon kívül egyedülálló férfiak tömegét eredményezi. Becslések szerint 2030-ra a 35 és 40 közti kínai férfiak 25 százaléka, azaz minden negyedik lesz kényszerűen agglegény. Mik ennek a társadalmi következményei? A frusztráció és a düh mellett, ami ebben az egyébként családközpontú társadalomban kialakul a(z elsősorban szegényebb, vidéki, képzetlen, azaz feleséghez még nehezebben jutó) fiatal férfiakban, tendenciává válik a házaspárok tagjai közti nagy, akár több évtizedes korkülönbség: idősebb korukra a férfiak nagy része összegyűjt némi pénzt, és a fiatal nő családja is szívesebben fogadja a korosabb, ám módosabb kérőt.
A globális tendenciák tükrében azonban beláthatjuk, hogy az esetek többségében nem kényszerről van szó, és az egyedül élést az érintettek nem sorscsapásként vagy fogyatékosságként értelmezik. Így hát jobban tesszük, ha egyedülálló ismerőseinket megkíméljük a sajnálkozó megjegyzésektől és a kéretlen tanácsoktól, ehelyett teljes értékű, az életüket tudatosan irányító emberekként fogadjuk el őket.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata az Éva magazin 2014. január-februári számában jelent meg.
