Nemrégiben bejárta a világsajtót a hír, hogy a hetvenéves Kathrine Switzer teljesítette a bostoni maratont. Nem először állt rajthoz a világ egyik leghíresebb futóversenyén. Ötven évvel ezelőtt, 1967-ben is indult (annyi trükkel, hogy a jelentkezési lapon nem írta ki a keresztnevét), akkor azonban a szervező, mivel az azt megelőző hetven évben csak a férfiak terepe volt ez a nagyszabású esemény, megpróbálta megakadályozni a részvételét és le akarta tépni a 261-es sorszámát. Azóta ugyan elfogadottá vált, hogy a nők is sportolnak, de beszélhetünk vajon egyenlőségről?
Az ötéves érettségi találkozón a tesitanárunk a következőt mesélte: egy alkalommal észrevette, hogy a párhuzamos osztályból egy kövér lány nem vesz részt az órán, hanem egy félreeső helyen ül. Azt mondta, ő úgysem tud a többiekkel együtt tornázni. Gézabá faggatózás helyett behívta a lányt a konditerembe és kipróbáltatta vele a fekvenyomást. Jól ment. Megkezdték az edzéseket, és a lány végül ifjúsági Európa-bajnok súlyemelő lett. Lelkes ámulatomat egy volt osztálytársam közbevetése törte meg: „És nem fél, hogy elveszíti a nőiességét”? Ez a jelenet valószínűleg leképezi a társadalom jelenlegi hozzáállását a sportoló nőkhöz: ma már a testmozgás ugyan nemhogy nem tiltott, de kifejezett elvárás a nők felé, ám általában nem azért, hogy erősek, egészségesek, jó közérzetűek (horribile dictu, sikeresek) legyenek, hanem többnyire inkább csak azért, hogy a karcsúságot igyekezzenek elérni vagy megőrizni, azaz eleget tegyenek a mai kor nőiesség-fogalmához társuló elvárásoknak.
Illetlen sportolónők
A 20. század második feléig azonban a sportolás, az „öncélú” testmozgás még e korlátozással sem fért bele a női nemi szerepekről alkotott elképzelésekbe. Az ellenérvek egy része az alkalmatlanságra, a nők vélt fizikai és mentális (!) „gyengeségére” hivatkozik, mások a lenge (vagy legalábbis praktikus, így nem éppen zsákszerű) öltözetben, közönség, nyilvánosság előtt végzett testmozgás kapcsán a szemérmesség elvárása miatt, tehát illetlenségi alapon igyekeznek a nőket távol tartani a sporttól.
Ez az attitűd már az ókorban is meghatározó volt. Az i. e. 776-tól i. e. 393-ig négyévente tartott olimpiai játékokon nők még nézőként sem vehettek részt, és a lányokat általában nem bátorították a sportolásra. Markáns kivételt jelentett a városállamok között Spárta, ahol a lányok is ugyanúgy edzettek, mint a fiúk: futottak, birkóztak, diszkoszt vetettek – mindezt rövid, keveset takaró ruhában, vagy teljesen meztelenül. Arisztophanész meg is énekelte ezt a Lüszisztraté egy emlékezetes párbeszédében: „Kedves Lakónnő, Lampito, köszöntlek. / Mily szép vagy édes, mint ragyog színed, / Hogy’ duzzad a tested: hisz egy bikát Megfojtanál. Lampito (lakón tájejtéssel): / Mög istenuccse: mer’ Tornádzok.” Jól hangzik, csakhogy az engedékenység hátterében csupán az a feltevés állt, hogy az egészséges nők majd erős harcosokat fognak szülni. A férfiak szabadon megtekinthették az edzéseket – feleségválasztás céljából.
Női sport, férfisport
A női passzivitásról való általános vélekedés lényegében a 20. század második feléig nem változott. A 19. században kibontakoztak ugyan a modern sportmozgalmak, melyek a testmozgást az arisztokraták szórakozásából a középosztálynak is kijáró, nyilvános, szabályozott, versengő tevékenységgé alakították át, azonban ezek középpontjában is a férfiak álltak: Hadas Miklós szociológus kifejezésével élve általuk „a harcos férfiasság civilizálódása” zajlott le. A modern testnevelés atyjának Ludwig Jahnt szokás tartani, aki 1811-ben Berlinben tornaegyletet, Turnvereint alapított. Példáját követve több országban alakultak hasonló csoportok. Az archív fotóikon egyetlen nő sincs, noha a feljegyzésekben találunk utalásokat lány, illetve nő tagokra. Magyarországon a francia származású Clair Ignác nyitott először, 1816-ban „testgyakoroldát”, ahol (külön napokon) fiúkat és lányokat egyaránt fogadott, ugyanakkor közleményeiben a szülőket a „férjfiasságra” való folyamatos hivatkozással igyekezett meggyőzni arról, hogy írassák gyermekeiket az intézménybe. A női testgyakorlás korai hívei, bárhol is éltek, úgy érveltek, hogy az edzett, egészséges nők jobban el tudják látni feleség- és anyaszerepüket. A vita végül kompromisszumokkal zárult le, ezek közül az egyik, hogy egyes sportágak (például a tánc, az egészségügyi torna) alkalmasak nők számára, míg mások (főleg a nagy erőfeszítést és/vagy közvetlen harcot, testi kontaktust igénylők) nem.
Hazánkban Eötvös József 1868-as népoktatási törvénye kötelezően előírta a testnevelésórákat. A törvény betartása azonban még hosszú évtizedekig váratott magára, így a lányok testmozgásának kérdése a margóra szorult, és a többség továbbra sem tartotta kívánatosnak.
Kerékpár és fűző
Ennek megfelelően fogadták a biciklire pattanó nőket. „Mikor az első kerékpározó hölgy kigördült az utcára, az utcán tolongó tömeg a markába nevetett” – idéz tanulmányában Frisnyák Zsuzsa történész egy magyar visszaemlékezőt 1898-ból. Nemhiába lelkesedtek az amerikai nőmozgalmi vezetők: a kerekező hölgyek az emancipáció szimbólumaivá váltak, és a konzervatív társadalomnak több szempontból is fejtörést okoztak. Egyrészt, a fiatal lányok feletti őrködést megnehezítette az új közlekedési eszköz (ezek után már csak egy hasonlóan felvilágosult, biciklizni tudó-hajlandó nő volt alkalmas gardedámnak); másrészt, a testmozgás miatt szükségessé vált a női öltözet praktikusabbá tétele. A francia nők már rég nadrágban tekertek, a magyar nők viszont nem mertek megszabadulni a hosszú szoknyától, és inkább ólomnehezékekkel próbálták megakadályozni, hogy egy fuvallat fellebbentse.
További kényelmetlenséget okozott a kötelező jelleggel viselt fűző – a hazai Feministák Egyesületének tagjai, Schwimmer Rózsával az élen, a 20. század elején nagy botrányt keltettek, amikor itthon az elsők közt levették, és úgynevezett reformruhát kezdtek viselni. Lapjukban, A Nő és a Társadalomban rendszeresen hirdették az általuk szervezett női tornatanfolyamokat, – a torna általános egészségjavító hatása mellett – külön felhívva a figyelmet arra, hogy a fűző szorításában elsatnyult izmokat erősíteni kell.
Az iskolai testnevelés kérdése a feminista nézeteknek sokkal kevésbé kedvező 20-as években került újra elő. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter így fogalmazott: „A leányok testnevelésének nem szabad a fiúk testnevelését pontról pontra utánozni, hanem abból csak azt kell átvenni, ami a női szervezetnek és léleknek, a női graciozitásnak megfelelő és alkalmas arra, hogy a leányok fizikumát a női hivatásnak megfelelően egészségessé és az élet szenvedéseinek elviselésére képessé tegye.” Úgy tartották, hogy a túlzott fizikai megterhelés rossz hatással van a termékenységre. Kelemen Kornél, az Országos Testnevelési Tanács elnöke 1934-ben így ír: „Rettenetes látvány az agyonsportolt, deformált, túlizmos nő.” Bodnár Ilona sportszociológus szerint a torna a politikai ideológia eszközeként szolgált: a csökkent értékű, „lebutított” mozgásanyag célja fenntartani a lányokban a másodlagosságuk, „gyengeségük” tudatát. Ezzel a felfogással természetesen nem fért össze a sportoló nők nyilvános szereplése, így a versenyekben való részvétele sem.
Versenyben
A kevés elfogadott kivétel közé a kellően bájosnak-nőiesnek ítélt korcsolyázás tartozott, amelynek első magyar világbajnokai Kronberger Lili – aki a világon elsőként mutatta be produkcióját zenére (Kodály egy művére), ezzel máig élő hagyományt teremtve! – és Méray-Horváth Zsófia. Teniszben első magyar nőként Madarász Margit ért el nemzetközi sikereket. Az asztalitenisz első női világbajnoka (tehát nem csupán országos szinten!) Mednyánszky Mária volt 1926-ban.
Az olimpiai játékok ugyan 1896-ban újraindultak, ám Pierre de Coubertin, az egyik alapító és a bizottság elnöke legfeljebb a szurkoló és a díjátadó másodlagos-kiegészítő szerepét szánta a nőknek. Már az 1900-as párizsi játékok alkalmával kénytelen volt némi engedményt tenni: 22 nő is indult a több mint 900 férfi résztvevő mellett, négy sportágban: tenisz, golf, krikett és vitorlázás. Az első olimpiai bajnoknő a svájci Helene de Pourtalés lett, aki vitorlázásban, az 1-2 tonnás kategóriában nyert aranyérmet. Szintén az 1900-as játékokon lett a brit teniszező, Charlotte Cooper olimpiai bajnok. A többi sportágban – például a nagy presztízst és népszerűséget élvező atlétikában – való részvétel elé azonban továbbra is akadályok gördültek. Ezért a francia Alice Milliat 1921-ben megalapította a Nemzetközi Női Sportszövetséget, amely 1922 és 1934 között három úgynevezett Női Olimpiát rendezett, és sikeresen bizonyította Coubertinéknek, hogy a közönség részéről erre is van érdeklődés. Ezek után egyre több sportág nyílt meg a nők előtt. Magyar nők először az 1924-es olimpián indultak, a legjobb eredményt, a hatodik helyet Tary Gizella vívó érte el. Az első magyar olimpiai bajnoknő szintén ebben a sportágban jeleskedett: Elek Ilona 1936-ban aranyérmet nyert Berlinben, sikerét 12 év múltán Londonban megismételte.
Üvegplafon
Az olimpia történetében az 1991-es év hozta meg azt a fordulatot, amikor minden új olimpiai sportágat kötelezően megnyitottak nők előtt is. Valószínűleg erre azért kellett ilyen sokáig várni, mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai közé csak 1982-ben választottak először nőket.
Az üvegplafon – a nők szabályzatban nem rögzített, de a gyakorlatban érvényesülő kizárása a vezető pozíciókból – azóta is jelen van a sport világában (is), hasonlóan az üvegfalhoz: egyrészt, még mindig vannak olyan sportágak, ahová nehezen jutnak be nők, másrészt pedig ha ez meg is történik, másodrendű sportolónak számítanak: kevesebb a fizetésük, rosszabb a felszereléssel való ellátottságuk, nem promózzák őket. Ha pedig mégis, sokszor nincs benne köszönet – emlékezzünk csak a 2014-es budapesti női U18-as jégkorong-világbajnokság reklámfilmjére, ami egy öltözködő, sminkelő, harisnyát húzó fiatal lány erősen túlszexualizált képeivel indít, majd a „csillogó szépségek, szikrázó csaták” szlogennel igyekszik az eseményre csábítani a közönséget. További probléma a sportoló nők és lányok (esetenként fiúk) ellen elkövetett lelki, fizikai vagy szexuális erőszak – az ilyen esetek megelőzésére irányuló átfogó stratégia kidolgozását a tavaly kirobbant Kiss László-botránytól is hiába vártuk.
Az aktív versenyzés abbahagyása után általában a hagyományos nemi sztereotípiákhoz igazodva az utánpótlást bízzák a nőkre, az élsportolók edzői közt csak elvétve találjuk őket. Ezzel függ össze a szexista előítéletnek az a ma is gyakori formája, amikor egy sportolónő sikereit férfi edzőjének tulajdonítják – Hosszú Katinka tavaly nyáron ennek könnyen áldozatul esett, mivel ez a személy egyben a férje is. Ha pedig nem a férj, akkor a vőlegény zavar be a képbe: szintén a 2016-os riói olimpián történt, hogy az ezüstérmes kínai műugrónő, Ho Ce elől barátja azzal lopta el a show-t, hogy eredményhirdetéskor a dobogóhoz lépett és megkérte a kezét. Arra egyelőre még nem láttunk példát, hogy egy győztes férfihoz a dicsőség pillanatában odaszalad a barátnője pozitív terhességi teszttel a kezében, és ha meg is történne, nem vagyok benne biztos, hogy hasonló könnytörölgetős olvadozást váltana ki a jelenet. (Arra tippelek inkább, hogy feltűnési viszketegségben szenvedő nyomulós megszállottnak tartanák a reménybeli arát.)
Mint egy lány
Kathrine Switzer úgy nyilatkozott, hogy annak idején az „elférfiasodásától” való félelem volt az egyik oka annak, hogy a hosszútávfutástól (is) igyekeztek távol tartani a nőket. E félelmek mára sem szűntek meg, és sok nő is magáévá tette őket. „Amikor tizenöt éves voltam, a barátnőim sorra elmaradtak az edzésekről, mert nem akartak izompacsirtának tűnni” – említette Emma Watson a HeforShe kampány híres nyitóbeszédében. A fiatalabb generáció azonban reményre ad okot. Egy menstruációs termékeket gyártó cég 2015-ös kampányvideójának forgatásakor (#Likeagirl) a rendező felszólította a résztvevőket, hogy fussanak, imitáljanak dobást illetve verekedést „úgy, mint egy lány”. A fiúk és a felnőtt nők pipiskedve, idétlen-bátortalan mozdulatokkal figurázták ki a lányok vélt ügyetlenségét, a pubertás előtt álló lányok viszont alapos meglepetést okoztak: ők egyszerűen úgy értelmezték az utasításokat, hogy végezzék e tevékenységeket teljes erőbedobással, bátran kihasználva a rendelkezésükre álló teret. Biztassuk őket, hogy őrizzék meg ezt az attitűdöt a pubertás után is, az élet minden területén.
Ez a cikk az Éva magazin 2017. július-augusztusi számában jelent meg.
