Napi szinten halljuk: „fogy a magyar”! A demográfusok egyre romló számadatokkal ijesztgetik a politikusokat; ami azonban az okokat és a megoldásokat illeti, egyik tábor sem viszi túlzásba a fejtörést – tisztelet a kivételnek. A tendenciáért sokan a nők önmegvalósító törekvéseit hibáztatják. Biztos, hogy ez ilyen egyszerű? Megkérdezte valaki magukat a nőket? 

Valószínűleg nem voltam egyedül a döbbenettel 2012 szeptemberében, amikor mi, a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállását követelő nők honatyáinktól megkaptuk, hogy „előbb mindenki szülje meg a maga két-három, de inkább négy-öt gyerekét”, és „majd aztán lehet önmegvalósítani meg emancipálódni”. A képviselők logikájából kiindulva („de hát kihalunk!” – kiabált be bőszen egyikük), amíg mi, nők nem teljesítjük e honleányi kötelességeinket, addig a testi épséghez és az emberi méltósághoz való alapvető emberi jogainkat sem érdemeljük meg. Süket fülekre talált az ENSZ nőjogi bizottságának (CEDAW) 2013-as ajánlása is, mely sok egyéb mellett arra szólította fel a kormányt, hogy a nőket ne kizárólag anyai és gondozói szerepben láttassa – a hazai delegáció viszont erre elégséges indoknak vélte a népességnövelés szándékát.

A csökkenő születésszám állítólagos magyarázata az egyedülálló, gyermektelen életforma „trendivé válása”, elsősorban a nők körében, ugyanis ők – kik mások? – okolhatók a jelenségért. A kormánypárti Mikola István 2006-ban „szinglik hordáival” riogatott és dörgedelmeit 2014-ben Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese, Pongrácz Tiborné is visszhangozta: szerinte a gyermeket nem akaróknak pszichológusnál a helyük. Harrach Péter is csatlakozott ehhez a vonalhoz, amikor tavaly anyák napja alkalmából azt posztolta a Facebookon, hogy a nők számára a(z általa szkeptikusan idézőjelbe is tett) „önmegvalósítás” legbiztosabb és legtermészetesebb útja az anyaság. Legutóbb a szélsőjobboldal nyilatkozott meg egyértelmű kampányfotóval, mely egy meztelen női fenékre helyezett, pártlogóval ellátott kiscipőt ábrázol.

Ha a kormányban és a képviselők között több nő foglalna helyet, az valószínűleg jelentősen átírná ezeket a párbeszédeket, de addig is, amíg ez megvalósul, a jelenlegi férfitöbbség is elgondolkodhatna: biztos, hogy a nők vélt önzése a népességcsökkenés oka? És ha ennyire fontos az államnak az, hogy a nők (minél több) gyermeket vállaljanak, mit tesz azért, hogy erre ösztönözze őket?

Tervek és valóság

Az utóbbi három évtizedben Magyarország lélekszáma valóban csökkent; a rendszerváltás és a 2011-es népszámlálás közti időszakban majdnem 400 ezer fővel. 1990-ben 126 ezer, 2011-ben már csak 88 ezer csecsemő látta meg hazánkban a napvilágot. Az első szülés ideje is kitolódott: 1990-ben a nők még átlagosan huszonhárom évesen vállalták első gyermeküket, 2011-ben ez az életkor már több mint hat évvel magasabb, annak ellenére, hogy a család nagyságára vonatkozó elképzelések statisztikailag nem változtak.

A gyermeket nem akarók aránya Kopp Mária és Skrabski Árpád 2010-es felmérése szerint mindössze 2,5 százalék. A többség szerint ideálisnak vélt gyerekszám átlaga évtizedek óta nem változik, az emberek 60 százaléka két gyermeket akar, 20 százalékuk hármat. Ennél azonban a valóságban sokkal kevesebb utód születik meg: 2002-ben az átlagosan kívánt 2,13 gyerekhez képest egy nőre 1,25 megszületett gyermek jutott, és 2010-ben is azt állapította meg a kutatópáros, hogy a tervezettnél átlagosan eggyel kevesebb gyerek jön világra.

Lehetséges okok

A lehetséges okok feltérképezésénél érdemesnek tartom onnan elindulni, hogy az ifjúsági munkanélküliség hazánkban harminc százalékos – és ez még csak egy a riasztó adatok közül, amelyeket Pogátsa bemutatott a Friedrich Ebert Alapítvány tavaly októberi, „A nemek egyenlősége és az EU” című fórumán. Magyarországon mintegy négymillió ember él a létminimum alatt. Hazánkban a 18–35 évesek 45 százaléka a szüleivel kénytelen élni (és ezt csak kis részben magyarázza meg a gyakoribbá váló továbbtanulás), 75 százalékuk pedig nem tud félretenni. Akik mégis képesek erre, azoknak átlagos havi megtakarítása 9529 forint. Ennek mindenképpen köze lehet a „megállapodási” hajlandóság csökkenéséhez: láthatjuk, hogy az önálló otthonteremtés esélyei szűkösek, a többség márpedig – önzés-e vagy sem – a többgenerációs együttélést nem tartja vonzónak.

A születésszám csökkenésével szokás kapcsolatba hozni a házasságkötések alacsony számát: a KSH szerint 2012-ben a gyerekeknek már 41 százaléka házasságon kívül született. Ezen esetek túlnyomó részében azonban élettársi kapcsolatról van szó, nem egyedülálló anyaságról, ami megint csak keveseket lelkesít: a nők többsége partnerrel közösen szeretne gyereket vállalni. Legfeljebb reprodukciós éveik végén fordul meg néhányak fejében egyéb lehetőség mesterséges megtermékenyítés vagy örökbefogadás formájában, amely elvben legális egyedülállók számára is.

A megfelelő partner hiánya tehát gyakori oka a gyermekvállalás halasztásának: a felnőtt népesség 15 százaléka él egyszemélyes háztartásban, ebbe a csoportba tartoznak a partner nélküliek és az együttélés nélküli párkapcsolattal rendelkezők. „Az egyedül élő nők aránya az érettségizett 20–24 évesek és a diplomás 25–29 évesek között a legmagasabb, ami arra utal, hogy az iskolai végzettséggel együtt a társnélküliség kockázata is emelkedik” – írja a KSH. Ezért valószínűleg részben a hagyományos társadalmi nemiszerep-elvárások okolhatók, melyek szerint kevésbé érték, ha egy nő okos. Sokkal fontosabb például az otthoni kiszolgáló szerepre való hajlandósága, egy magasan képzett nő viszont nagy valószínűséggel szeretne önálló személyként is érvényesülni.

Kockázatok

Különösen hangsúlyos az „is”: tartós párkapcsolat megléte esetén a munka és magánélet összeegyeztetése gördül elsődleges akadályként a gyermekvállalás elé, amely a nőknek mind munkaerő-piaci, mind életminőségi szempontból – ne szépítsük – kockázat.

A kisgyermekes nő a munkaadó réme, így a törvényileg tiltott kérdés – akar-e gyereket? – nyíltan vagy burkoltan rendre elhangzik az állásinterjún. Annál szívesebben látott dolgozó a kisgyermekes férfi, akinél az apaság kifejezett munkaerő-piaci előny! Emögött a hagyományos nemi szerepeknek megfelelő feltevés áll: az ilyen embernek rendezett háttere van, valaki ellátja őt, így megbízható munkaerő; nem úgy a feleség és anya, akinek a munkáján kívül még másokat is el kell látnia, így nemcsak az éjszakába nyúló értekezlet és a hétvégi csapatépítő tréning lehet gond számára, de a normál munkavégzés is. Az egyedülálló anya alkalmazotti megítélése ennél is rosszabb, hiszen kapcsolatban élő társainál is kevesebb segítségre számíthat. Emiatt Magyarországon a 0–5 éves gyereket nevelő nőknek mindössze 25 százaléka foglalkoztatott, holott például Spanyolországban 50 százalék ez az arány.

Aki e problémának azzal a kérdéssel venné elejét, hogy miért baj az, ha a családanyának nincs állása, és hosszú évekre (vagy esetleg végleg) otthon marad a gyerekkel, nemcsak maradi, de financiálisan is szemellenzős érvet pufogtat. A magyar családok hány százaléka képes megélni egyetlen fizetésből? A gyermekkel otthon maradó nő munkáját – ami sokak szerint a „munka” elnevezést sem érdemli meg – nem túl bőkezűen honorálja az állam. A családját önállóan eltartó férfi mítosza valójában nem reális. Az esetek többségében a nő fizetésére is szükség van, és a gyermekvállalással a családok ezt kockáztatják.

Lehetséges megoldások

A megoldás – ha bárki törekedne rá – több irányú lehetne.

Egyrészt fontos lenne a gyermekellátó intézményrendszer fejlesztése, bővítése; másrészt a rugalmas munkaidő és a részben vagy egészen otthonról végzett munka, az úgynevezett home office hazánkban szinte teljesen kiaknázatlan lehetőségeinek feltérképezése. A részmunkaidőről (például az állás megosztásáról, a job sharingről) eltérnek a szakvélemények: van, aki ideiglenesen előnyösnek véli a nők terheinek könnyítése szempontjából, mások viszont a felére csökkent nyugdíjalap miatt – és mert bebetonozza a nőket a hagyományos gondoskodó szerepbe – hosszú távon hátrányosnak tartják.

Harmadrészt, a társadalomban rögzült beidegződéseken kellene változtatni. „Magadnak szülöd!” – figyelmeztetik a nőket sokan cinikusan, arra utalva, hogy a leendő anya jobb, ha felkészül: a férjére nem biztos, hogy számíthat majd. Miért? Ha a házimunka és a gyermekgondozás nem kizárólag a nőkre hárulna, hanem a szülők közös feladata volna, a munkaadók nem csak a nőkre gyanakodnának mint „megbízhatatlan” alkalmazottakra, és motiváltabbak lennének a családbarát munkakörülmények és munkarend kialakításában, hiszen erre az apák is igényt támasztanának.

Bizonyított tény, hogy ott születik több gyerek, ahol a nemek helyzete a legjobban közelít az egyenlőséghez. Svédországban például az úgynevezett apagyes bevezetésével – ami azt jelenti, hogy a gyermekvállalás esetén járó szabadnapok egy részét kötelezően az apának kell kivennie, különben ezek elvesznek a pár számára – próbálták a férfiakat arra serkenteni, hogy vállaljanak nagyobb részt a házimunkából és a gyermeknevelésből. Az intézkedés rendkívül sikeresnek bizonyult: sok esetben a kötelező hatvan napnál jóval tovább maradnak otthon a svéd apukák, és örömüket is lelik a babázásban. Magyarországon az apák számára nincs ilyen megkötés, így csak töredékük él a lehetőséggel. A nők aránytalan terhelésének pedig megvan a következménye: Kopp és Skrabski fent említett kutatásában a gyermekes nők „életminőségüket szignifikánsan rosszabbnak ítélték, mint a nem gyermekesek.”

Mindezek alapján nemigen csodálkozhatunk azon a jelenségen, hogy noha a magyar nők maguk is viszonylag konzervatívan gondolkoznak a nemi szerepekről, a gyermekvállalás terén képesek nagyon is öntudatosan viselkedni: akárhány középkorban ragadt honatya parancsolja őket a szülőágyra, hazaszeretetből vagy más ideológiai megfontolásból, a bizonytalan foglalkoztatás és a kiszámíthatatlan jövőbeni kilátások miatt makacsul nem szülnek, vagy nem „eleget”. Így hát ideje volna búcsút inteni a családfenntartó férj – otthonmaradó feleség nosztalgikus kettőse eszméjének, az ideális párt két egyenrangú, a munka és a családi élet örömeiben egyenlően osztozó társ formájában elképzelni, rugalmasabbá tenni az anyák munkavállalását és anyagilag is méltó módon kifejezni, mennyit is ér, ha valaki tesz azért, hogy ne fogyjon tovább a magyar.